Súr Enikő
Fotó: Gyulai Hírlap
„Minek kell nekem ezt tudnom, úgyse veszem hasznát az életben” – berzenkedik a hatodik osztályba lépő unokaöcsém a nyári szünet utolsó napján, a mássalhangzótörvények átismétlése közben. Állítólag dolgozatot írnak az ötödikes tananyagból, amire jegyet is kapnak.
Már most utálja az egészet, a nyelvtant és az irodalmat, úgy en bloc, memoriterestül, mindenestül. Pedig kisgyerekként odavolt a versekért, csecsemőként még az operákat is szerette, most meg ki lehetne kergetni velük a világból. Hogy hol bicsaklott meg a dolog, nem tudni.
Az biztos, hogy irtózatos mennyiségű tananyagot tuszkolnak a magyar gyerekek fejébe, mégis évek óta rosszul teljesítünk az oktatás hatékonyságát vizsgáló PISA-teszteken. A háromévente elvégzett felmérésen már 2000-ben is a nemzetközi átlagnál gyengébben szerepeltünk, legalábbis ez derül ki az akkori Új Pedagógiai Szemle gyorsjelentéséből. Az eredményeink azóta sem változtak, sem matematikából, sem szövegértésből, sem természettudományos ismeretekből nem érjük el az OECD-országok átlagát. Vagyis általánosságban elmondható: a magyar tanulók a mindennapi életben kevéssé tudják hasznosítani az iskolában megszerzett tudást, és – bár a kompetenciavizsgálatok erre nem térnek ki – nem sok örömöt, élvezetet találnak abban, amiről tanulnak.
„Ha tudsz a képzés helye szerinti részleges hasonulás létezéséről, nem írod majd m-mel a színpadot, nem fognak hülyének nézni” – győzködöm az unokaöcsémet. Próbálok hathatós érveket találni arra, hogy miért fontos a mássalhangzótörvények ismerete, de végül ő nyugtat meg engem: ne aggódjak, ő a gyakorlatban mindezt alkalmazni tudja, csak az elmélettel van baja.
