A cikk szerzője Dr. Párducz László c. egyetemi tanár, az MCSNTT elnöke
Fotó: Gyulai Hírlap
Isten nevében, alázattal és fegyelemmel kezdek e sorok írásához. Tudva, hogy a húsvét a nagypéntekre következik; tudván tudva, hogy ez nem a diadalmas harsogás, hanem a remény ünnepe. Annak a legyőzhetetlen erőnek a bizonysága, amely a legmélyebb sötétségben is képes megnyilatkozni.
Vannak, akik nehezen vagy egyáltalán nem tudják elfogadni a veszteség súlyát, a csend kényszerét és a fájdalom mélyebb értelmét. Sokan nem akarják tudomásul venni, hogy sorsfordító döntéseinknek a szeretet tiszta forrásából kell fakadniuk, és nem szólhatnak másról, mint az életért hozott áldozatokról. Pilinszky János figyelmeztetése ma is időszerű: „A szeretet nem érzelem, hanem döntés.” Döntéseinkben a szeretet soha nem szorulhat háttérbe, és nem ismerhet megalkuvást – még akkor sem, amikor látszólag már minden elveszett.
Márai Sándorral vallom: „Hinni a hitetlenben, remélni a reménytelenben, szeretni a szeretetlenben: ez a legtöbb, amit ember elérhet.” Ebben rejlik az élet egyik legmélyebb tapasztalata: kereshetünk ugyan kerülőutakat, de végül mindannyian eljutunk a húsvéthoz – a sötétségen keresztülvezető átmenethez a világosságba. Ez az a pillanat, amikor a szenvedés azáltal kap értelmet, hogy nem szűnik meg, hanem átlényegül.
Az élet értelmét mindenkor meg kell éreznünk. Tudnunk kell, hogy a csend nem a végállapot; még ha nem is találjuk a szavakat, a némaság mélyén mindig történik valami. Valami, ami nem a külsőségekben, hanem önmagunk legbelső rétegeiben rejlik. Itt, a felszín elvesztésekor szembesülhetünk igazi önmagunkkal.
A húsvét éppen ezért különbözik minden más ünneptől: nem engedi meg a felszínességet. Viszont megengedi a kérdéseket, a szembesítést és a megállást. Személyesen kérdez meg minket: mit kezdünk a feltámadás valóságával? Ez nem történelmi dogma, hanem hús-vér valóság, amelyben megjelenik a kegyetlen kérdés: képesek vagyunk-e hinni? Hinni az újrakezdésben, hinni abban, hogy sebeinknek célja van, és veszteségeink nem véglegesek. Ahogy Pilinszky írja: „Mert minden megváltás személyes”.
Ez az üzenet nem elavult, és nem másnak szól. Csakis nekünk, a mi életünknek; hogy legsötétebb óráinkban, kudarcaink és kimondhatatlan fájdalmaink peremén, ahol már szinte semmi sem maradt, ott kezdjünk el igazán hinni. Mert ott kezdődik el valami valódi.
A húsvét meghívás: ne féljünk a veszteségtől, ne féljünk a csendtől, és ne féljünk az új élettől.
A kő mindig elhengerül. Mögötte pedig nem az üresség tátong, hanem maga a remény. Itt dől el minden: nem a templomok falai között vagy az ünnepi asztaloknál, hanem abban a csendben, ahol már nincs több hazugság, nincs több magyarázat, és ahol nem tudunk önmagunk elől menekülni. Itt találkozunk gyarlóságainkkal és önbecsapásainkkal.
A húsvéti belső találkozásban nincs kívülmaradás. Nem lehetünk puszta szemlélők; ez a történet bevon, megérint és választ követel. Itt nincs mellébeszélés, csak vállalás. Márai szavaival: „Az ember dolga, hogy vállalja sorsát.”
Húsvét a vállalás és a döntés ünnepe. Annak a döntésnek, amely nem fordít hátat a szenvedésnek, nem relativizálja a veszteséget, hanem kimondja: teljes egészében vállalni kell önmagunkat, és ebben a vállalásban nem szabad lemondanunk a reményről. Pilinszky szerint „a hit nem a bizonyosság fényeiben születik, hanem a hiány sűrűjében”.
Húsvét hajnalán nem diadalmas jelenés, hanem egy üres sír fogad. Egy üresség, amely többet mond minden jelenlétnél. Életünk üres sírjai a ki nem mondott szavaink, az el nem ért érintések, a meg nem kapott válaszok. Innen indul el minden: nem a látásból, hanem abból a tapasztalatból, hogy amikor már semmi sincs, a csendben valami mégis elindul.
Ilyenkor a lélek már nem a diadalra vágyik, hanem a pőre igazságra. Arra a feltámadásra, amely nem törli el a szenvedést, nem dobja le vállunkról a keresztet, és nem teszi meg nem történtté nagypéntekjeinket. Ellenkezőleg: magában hordozza azokat. Ahogy a feltámadt Krisztus testén ott maradtak a sebek, úgy a mi életünk sem sebhely nélküli.
Egyetlen hiteles reményünk, hogy ami fájt, az nem volt hiábavaló. Húsvét titka nem a hamis bizonyosságokban, hanem a kegyelemben rejlik. Abban a kegyelemben, amelyre elveszettnek hitt perceinkben a legnagyobb szükségünk van. Mindenki életében van egy nap, amiről alig mer beszélni: a nagyszombat. A nap, amikor minden megtörtént, de még semmi sem látszik.
Amikor Isten hallgat, az ég nem válaszol, és a remény nem több, mint emlékek töredéke. Világunk ezekben a „nagyszombatokban” zajlik. Ilyenkor várhatunk, tagadhatunk vagy elfordulhatunk. De a várakozás a hit legmélyebb formája: maradni akkor is, amikor nem érzünk és nem értünk semmit. Ebben a maradásban születik meg a húsvét. Nem ott, ahol minden világos, hanem ott, ahol a sötétséget egyszer csak áthatja valami, ami nem ebből a világból való.
A húsvét nem a múlt, hanem a jövő idő. Nap mint nap veszítjük el illúzióinkat és biztonságos kötődéseinket. Előbb-utóbb mindannyiunknak szembesülnie kell a nagy kérdéssel, amelyet csak belül, a legmélyebb csendben lehet megtapasztalni.
Pilinszky a Harmadnapon című versében a teljes húsvéti titkot sűríti bele: a sötétségből egyszer csak megszületik a fény. „És fölzúgnak a hamuszín egek, / hajnalfele a ravensbrücki fák. / És megérzik a fényt a gyökerek. / És szél támad. És fölzeng a világ.”
Pilinszky nem magyaráz. Egyetlen képpel idézi fel a pillanatot, amikor a kereszt sötétsége után felhasad a hajnal. Kétezer éve ezt a harmadik napot ünnepeljük. A napot, amikor kiderül, hogy a történelem nem ott ér véget, ahol az emberi értelem gondolná.
Húsvét szerint nem a vereségé az utolsó szó. Ha lehántjuk a szokások kérgét, a lét legmélyebb kérdésére kapunk választ: a remény radikális formáját, mely szerint a valóság végső értelme nem a pusztulásban, hanem az életben rejlik.
Ez a gondolat európai kultúránk alapja: formálja hitünket az emberi méltóságról és a szenvedés értelméről. Pilinszky átérezte a sötétség mélységeit, mégis leírta a sort: „És fölzeng a világ.” Ez a húsvét valódi üzenete. Egyéni tragédiáink, háborúink és bizonytalanságaink közepette ma is szembesülünk törékenységünkkel. Ez adja húsvét örök aktualitását.
A természet tavaszi megújulása, a virágzó fák és az újjászülető táj mind ugyanazt az ősi tapasztalatot suttogják, amelyet a vallás húsvétnak hív. Kevés ünnep érinti ennyire mélyen az emberi sors alapélményét: a szenvedés, a veszteség és az örök újrakezdés feszültségét.
Kívánom mindannyiunknak, hogy ebben a húsvéti titokban találjuk meg a saját válaszainkat. Ne féljünk a csendtől, mert a csendben érlelődik az új élet. Ne rettenjünk meg a nagyszombatjainktól, mert a várakozás nem üresség, hanem a hit legmélyebb megnyilatkozása.
Adja az Úr, hogy amikor elhengeredik a kő, ne csak az üres sírt lássuk, hanem a reményt, amely képessé tesz minket az újrakezdésre, a sebek hordozására és a szeretetben való döntésre.
Legyen ez a húsvét mindannyiunk számára a belső világosság és a „fölzengő világ” ünnepe!
Áldott húsvétot kívánok!
Dr. Párducz László c. egyetemi tanár, az MCSNTT elnöke
