Mostanában gyakran gondolok rád. Fekszem a fájós derekammal a kanapén, amin haldokoltál, és eszembe jutsz. Egyszerre kemény és puha kanapé, az egyetlen, amin nem fájt annyira a hátad. A tüdőrák. Nem tudom, hogy bírtad ki, mások morfiumot kapnak, te még algopyrint se vettél be, kenőccsel kenegettük a fájós részeket. Nincs nálad erősebb ember a világon, kislányként ezt gondoltam. Nem volt nálad erősebb ember a világon. Tőled tanultam meg puszit adni, szőlőt kacsolni, piskótát sütni. A lisztet púpozottan, a cukrot csapottan, ne törd össze a habot. Azt hiszem, a krémest szeretted a legjobban, meg a rucahúst és a szőke nőt. És azokat a hülye nótákat. Az én apám olyan volt. Cachexia, ezt írta az orvos a papírra, miután megvizsgálta a testedet. 35 kilós lehettél, vézna, mint azok az ázott, rózsaszín bőrű, csukott szemű csibék a takarmányosban az infralámpa alatt. Kicsit megkezdted nekik a tojáshéjat, nehogy megfulladjanak. Tegnap veled álmodtam. Megkérdeztem, emlékszel-e, mikor a hátadon tartva úsztattál a Balatonban. Féltem a víztől, a nyakadba kapaszkodtam, csoda, hogy nem fojtottalak meg. Álmomban égkék volt a víz, szörfösök, napfény, enyhe szél. A füledbe beszéltem. Minden szót hallottál.
Balaton
Tegnap veled álmodtam
