Súr enikő
Fotó: Gyulai Hírlap
Nem lesz, aki átvegye a stafétát, fejtegeti az egyik piaci standos, akivel arról beszélgetünk, hogy hamarosan befejezi a termelést és vele együtt az árusítást. Már nyugdíjas, nem úgy megy a munka, mint fiatalon, indokolja a döntését, aztán arra is rátér, hogy milyen nehéz helyzetbe hozták a multik a kistermelőket: az emberek nagy része inkább választja a nagy áruházakat, mint a piacot.
Valóban, a piac aranykorához képest lényegesen kevesebb a vevő, és az árusok száma is évről évre csökken, ha nem is látványosan, de észrevehetően. Eltűnnek emberek, az egyik sarokból egy bácsi, a rák vitte el, a másikból egy néni, vele nem is tudom, mi lett. Új arcot viszont keveset látni, fiatalt meg végképp, a standosok többsége az ötven feletti korosztályhoz tartozik.
Sok árustól hallom, hogy nem lesz, aki betöltse a helyüket, az a fajta kistermelői kultúra, amit ők képviselnek, kihalóban van. Olyanok is akadnak, akik sarkosabban fogalmaznak, kerek perec kijelentik: a mai fiatalok nem szeretnek dolgozni. Már most sem divat a befőzés, a veteményezés meg még annyira se, ki akar majd tíz-húsz év múlva földet túrni, ha influenszer is lehet?
Bár úgy általában nem hiszek a hanyatlástörténetekben, el kell ismernem, hogy tényleg nem zsibong lüktetve a gyulai piac, vagy legalábbis egyre ritkábban. Hogy tíz-húsz év múlva pezseg-e majd „roppant-teli szaggal”, nem tudom, de azt igen, hogy hiányozna, ha nem lenne.
