súr enikő
Fotó: Gyulai Hírlap
Pisti nemhogy kétszer, egyszer sem csengetett, de mindig lehetett tudni, hogy ő lépett be az ajtón. Pisti ugyanis fütyült. Méghozzá úgy, ahogy senki más, a Pisti-füttyöt ezer közül is fel lehetett ismerni. Nem sokáig maradt – jött, fütyült, kivette a táskájából, amit hozott –, mégis szinte családtagnak számított. Évekig hordta hozzánk a leveleket.
Pisti néhány hete már nem jön, a posta ugyanis valamilyen rejtélyes oknál fogva átszervezte a városi körzeteket.
Nem akarok kukacoskodni, rálátás nélkül okoskodni, de a külső szemlélő számára nem mindig tűnnek logikusnak a Magyar Postánál hozott döntések. Tíz évvel ezelőtt nem nagyon értettük, miért kell az Országos Logisztikai Központba utaztatni minden levelet, ha egyszer nem lesz tőle gyorsabb a szolgáltatás, és bevallom, én most sem igazán értem, mi indokolja a helyi körzetek átalakítását.
Nem tudom, mennyi időbe telik, míg egy postás megismer egy-egy területet, de gyanítom, akár évekig is eltarthat. Jó indok kell tehát hozzá, hogy újrahúzzák a határokat.
Az ország összes Pistije súlyos kilókat cipel a hátán, hóban, esőben, kánikulában is teker, és nem kevés pénzért felel. Nem megnehezíteni kéne a munkáját, hanem megkönnyíteni. Hogy még legyen kedve fütyülni.
