Sok kiváló szakember segítette az önálló Gyulai Hírlap 1988-as újraindulását. Az egyikük volt Kovács Sándor betűszedő, aki 37 éven keresztül dolgozott a szerkesztőségnek.
Milyen is volt valójában a betűszedés? Azt nagyvonalakban Sanyától tudom, hiszen előszeretettel mesélt régi nyomdász éveiről. Tőle tudom, hogy ez a mesterség nem volt veszélytelen: fiatal korában egyszer súlyos ólommérgezést kapott, ami majdnem elvitte őt.
Gyakorta felidézte, hogyan működött a hatalom és a sajtó kapcsolata a Kádár-korszakban. A „főelvtársak” beszédeit már az elhangzásuk előtt elküldték a nyomdába, és a kiszivárogtatástól tartva a szedőket zár alá vették: nem hagyhatták el az épületet a beszéd nyilvános elhangzásáig. Egyszer egy csúszás miatt napokig bent kellett maradniuk a nyomda falai közé zárva – emlékezetes idők voltak számára.
Ma már a betűszedés is csak történelem. Az ólom súlya feloldódott a digitális betűk súlytalanságában. Az ólomszagot felváltotta a szagtalan pixel. A szedővas kérgelte festékfoltos, ólomporos szürke kézre pedig már csak az élő betűszedők emlékeznek. Gyulán talán ő volt az utolsó betűszedő. Nekünk biztosan Sanya volt az.
Mindannyiunknál előbb került a szerkesztőségbe. Mi, akik itt maradtunk, csak utána érkeztünk a Gyulai Hírlaphoz. A legtöbb élménye, tudása, története neki volt erről a kis lapról, a mi lapunkról.
A 37 év alatt több mint 15 ezer oldal fontjait szedte ki. Kezdetben ólomból, kézzel, majd géppel, majd fényszedőként, végül pedig digitális pixelekből rakta össze hétről hétre a Gyulai Hírlapot a nyomtatáshoz.
Cicero, kiskapitális, nagykapitális, verzál, kurzív, nonpareil. Mind tőle tanultam, így beszélgettünk munka közben. Tőle tanultam meg a digitális nyomdai tördelést. Sokat köszönhetek neki.
„A számítógép PageMaker tördelőprogramjában Kovács Sándor fényszedő betördeli az egyik oldal szövegrészét”. Írtam róla 1994-ben, egy róla készült fotó alá, amikor bemutattuk, hogyan készül a Gyulai Hírlap.
Sanya 77 évet élt.
Jó ember volt. Nyugodt. Türelmes. Szerény. Segítőkész.
Jól gitározott. Szerette a zenét (és az Unicumot). A jó rokkendrollt. Saját együttese is volt.
Emlékszem, amikor megismertem, még egy „nagypolskival” járt, de miután megvette az első Alfáját, hű maradt a márkához: utána már nem ült más autóba. Igaza volt.
Sajnos az idő a betűszedőkön is kifog. A keze nyoma, munkája itt marad velünk. Sanya emléke úgy simul majd bele a közös múltunkba, ahogy a régen nyomtatott betűk halványulnak el a megsárgult papírlapokon.
Az utolsó oldal is elkészült, a korrektúra végleges.
Nyugodj békében, Sanya!
