Google Gemini Lilla
Vajon hová tűntek azok a régi telek, amikor a karácsonyt nem a reklámok villódzása, hanem a sparhelten sülő alma illata jelezte előre? Ma, a digitális zajban és az online világ harsányságában hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy az ünnep igazi fénye nem a LED-füzérekből, hanem az egymásra fordított idő csendjéből fakadt.
A régi gyulai karácsonyoknak sajátos ritmusa volt. Emlékeznek még, amikor a hó nemcsak mutatóban érkezett, hanem vastag paplanként takarta be a várost, elcsendesítve a kocsikerekek zaját a macskaköves utcákon? Akkoriban a készülődés nem az utolsó pillanatos futárrendelésekről szólt, hanem a hetekkel korábban elkezdett diótörésről, a gondosan fényezett almákról és a kézzel írt üdvözlőlapokról, amiket a postás fagyos kézzel hozott.
Nem voltunk „online" emberek, mégis mindenki tudta a másikról, hogy kinek van szüksége egy tál meleg ételre vagy egy jó szóra. A szaloncukor selyempapírja kincs volt, a narancs pedig olyan egzotikus csoda, aminek az illata napokig belengte a szobát. Nem a tárgyak mennyisége határozta meg az örömöt, hanem az a szent várakozás, ami a hideg templomi padoktól a családi asztalig kísért minket.
Ma egy modern és kényelmes világban élünk, ahol egy kattintással elérünk bárkit, bármit. Mégis, olykor jó megállni és felidézni azokat az „örök rögöket”, amikről tegnap írtam: a fundamentumokat, amik a technológia ellenére is emberré tesznek minket. Mert a régi karácsonyok emléke arra tanít, hogy a legfontosabb dolgok – a figyelem, a tiszta szó és a közösség ereje – nem avulnak el.
Vigyük tovább magunkkal ezt a régi fényt az év hátralévő napjaiban is!
