Leel-Őssy Gábor
Egyszerűen csak az összefüggéseket értette. Tudta, hogy a számokat emelkedő sorrendben közlik, és mivel az első beolvasott szám a 86-os volt, rájött, hogy csak 87, 88, 89, 90 lehet a többi. Nem a jövőt, hanem a végeredményt látta előre.
HOGYAN FÜGG ÖSSZE A LOTTÓ ÖTÖS AZ ASZÁLLYAL?
Úgy, hogy vízgazdálkodásunk következményeit szintén látjuk előre, de sajnos ez nem telitalálat lesz, sokkal inkább visszaszámlálás: 5, 4, 3, 2, 1. Lehet képzelni a folytatást.
Ez persze nem azt jelenti, hogy akik ezen a területen tevékenykednek, nem értenének a szakmájukhoz. Ellenkezőleg. Azonban a tudás, a tapasztalat akkor képes valódi eredményeket elérni ebben az ágazatban (is), ha felismerés, elszántság és kellő forrás áll a rendelkezésre.
Ahhoz, hogy tényleg tisztában legyünk azzal valójában, mekkora a probléma, tudnunk kell, hogy mi is a probléma. Aszály van? Na és, máskor is volt. Hőhullámok vannak? Na és, máskor is volt. Áradás van a folyókon? Na és, máskor is volt. E mind igaz. Nem pillanatnyilag felmerülő események jelentik az igazán ijesztő következményt, hanem a tendencia.
Ha egy kicsit messzebb lépünk a képtől, akkor jobban rálátunk az összképre. És az bizony riasztó. 2022 - ben történelmi aszály elszenvedői voltunk. Most, a 2026-os év kilátásai még aggasztóbbak. Természetesen nem tudjuk, milyen időjárás várható, de a jelenlegi mutatók (talajvízhiány, talaj-nedvességtartalom, aszályindex, nyugalmi talajvízszint) alapján kijelenthető, sajnos előfordulhat, hogy 22’-nél is nagyobb aszálykatasztrófa felé haladunk.
Hogy csak egy adatot említsek, a zsadányi ID 2800-as monitoring talajvízkút adatai szerint az elmúlt héten a talajvízszint nyugalmi szintje 700 cm-en volt a talajszint alatt, ami több mint 500 cm-es eltérést (süllyedést) jelent a 30 éves átlaghoz viszonyítva. Amennyiben a múlt heti adatokat az 1971–2000 közötti adatok átlagával vetjük össze, a különbség már közel 600 cm. Magyarán: a sokéves átlaghoz képest, jelenleg 5-6 méterrel „van lejjebb a talajvízszint”.
Hangsúlyozom, a vízrajzi monitoring egy szegmensének egy monitoringadatát láthatjuk, de szinte minden kategóriában nyomon követhető ez a tendencia, legyen szó vízállás-, vízhőmérséklet-, vízsebesség-, vízhozam-, jégviszonyok-, hordalékviszonyok-, talajvízállás-, rétegvízállás-, források vízhozam-megfigyeléséről. És amennyiben az adatok elemzését kiterjesztjük a hidrometeorológiai mérések (csapadék, hóréteg, hóvízegyenérték, levegő és vízhőmérséklet, relatív páratartalom, talajnedvesség) adataival, az állapotfelvétel eredménye még jobban alátámasztja azt a tendenciát, amit joggal nevezhetünk rohanásnak a végzetünkbe.
De ha ez így van (márpedig sajnos így van), hogy keletkezhetett ez a helyzet? Hogyan juthattunk el idáig?
Nos, egyrészt ez – bár nem vigasztaló –, de nem csak a mi bűnünk. A Föld legártalmasabb élőlényének, az ember tevékenységének eredménye mindez. Kicsiny planétánkon nincs külön út. Közös pusztításunk következményeit mindannyian megérezzük.
KÉRDÉS, HOGY KÉPESEK VAGYUNK-E VÁLTOZTATNI?
Talán igen. A változtatáshoz tudnunk kell, mit rontottunk el. Hát nézzük!
Történelmi háttér, azaz a folyószabályozások és következményeik
A magyar vízgazdálkodás történetének legmeghatározóbb mérföldköve a 19. századi folyószabályozások rendszere volt. XVIII. század közepétől, de különösen a napóleoni háborúk kezdetétől kialakuló európai élelmiszertermelési konjunktúra adta az első lökést a mezőgazdaság extenzív fejlesztésére, ami viszont – mint előfeltételt – a folyók szabályozását, a völgyek ármentesítését, lecsapolását tette szükségessé.
Az 1807. évi ún. „társulási törvény” tette lehetővé, hogy a vízszabályozásban érdekelt birtokosok többsége a területileg érintett kisebbséggel szemben hozzáfoghasson a szükséges munkákhoz. 1816-ban rendkívüli árvíz volt a Tisza-vidéken, pusztítása országos elkeseredést váltott ki.
A Tisza-szabályozási munkák 1846 szeptemberében kezdődtek Tiszadobnál, gróf Széchenyi István szervezésében Vásárhelyi Pál tervei alapján. Ekkorra datálható az összefüggő gátrendszer építésének kezdete.
Mellékfolyóival együtt, a Tisza 1398 km-es hosszát 670 km-re csökkentették 322 kanyarulat átvágását hajtva végre, ezzel a folyó esését 3,7 cm-ről, 6 cm-re növelve kilométerenként.
A hullámterek beszűkültek, a víz sebessége megnőtt, a természetes vízszétterülés megszűnt.
A Körösök esetében még drasztikusabb beavatkozások történtek: a vízrendszer hosszát összesen cca. 370 km-rel csökkentették, a természetes árterek méretét pedig 150 000 hektárról 11 500 hektárra szűkítették, és a folyó esése 2 cm-ről 8 cm-re nőtt kilométerenként.
A hullámterek beszűkítése gyorsabb lefolyást eredményezett, ami csökkentette a természetes vízvisszatartást, növelte az árvízcsúcsokat és a gátak terhelését, felgyorsította a medermélyülést egyes szakaszokon, megszüntette a holtágak utánpótlását, hosszú távon kiszáradási folyamatokat indított el.
A természetes árterek eltűnésével elveszett az a táji mechanizmus, amely képes volt a vizet hetekig-hónapokig tárolni és lassú ütemben visszavezetni a felszín alatti víztestekbe. Bár őseink szándékai érthetőek, kvalitásaik kiválóak voltak, tevékenységeik a víz minél gyorsabb elvezetését eredményezték – ez pedig ellentétes azzal, amit ma a vízmegtartás követel.
A XX. SZÁZAD VÍZÜGYI KIHÍVÁSAI
A XX. század során a klímaváltozással szintetizálódva, egyre gyakrabban jelentkeztek szélsőséges árvizek: az 1919-es, az 1932-es, az 1970-es és a 2006-os árhullámok mind arra figyelmeztettek, hogy a beszűkített hullámterek nem képesek kezelni a megnövekedett vízmennyiséget.
A töltések folyamatos magasítása csak ideiglenes megoldást nyújtott, miközben a folyók természetes vízmegtartó képessége tovább romlott. A folyószabályozások hosszú távú következményei ma már egyértelműek: a természetes árterek, a holtágak és morotvák eltűnése, a medrek gyorsabb mélyülése és a táji vízháztartás szétesése vezetett a jelenlegi vízválsághoz.
A magyarországi folyók hossza 2 822 km, vízgyűjtő területük pedig gyakorlatilag az ország teljes területe (93 000 km2). A határainkhoz érkező folyók kereken 290 000 km2-ről, tehát Magyarország területének több mint háromszorosáról gyűjtik össze a vizeket.
A folyók vízjárását éppen ezért döntően nem a hazai, hanem más országok vízgyűjtő területén keletkező vizek alakítják, befolyásolják, ami fokozza kitettségünket.
NAPJAINK ANOMÁLIÁI, AZAZ A HUSTON, VAN EGY KIS PROBLÉMÁNK!
Az Országos Meteorológiai Szolgálat és a hazai hidrológiai kutatások alapján az alábbi tendenciák rajzolódnak ki:
● Az éves átlagos csapadékmennyiség csökkenő trendet mutat.
● A csapadék térbeli eloszlása szélsőségesebbé vált: a Dunántúl egyes részein nő, az Alföld középső és keleti térségeiben jelentősen csökken.
● A csapadék intenzitása nő: kevesebb csapadék, de rövidebb idő alatt, nagy mennyiségben.
● A csapadék szezonális szerkezete felborult: a vegetációs időszakban gyakrabban alakul ki kritikus vízhiány.
Különösen 2010, 2012, 2017 és 2022, 2024, 2025 mutattak extrém mintázatot: az Alföld több térségében évi 100–150 mm-rel kevesebb csapadék hullott a sokéves átlagnál.
Ez a tendencia a 2021-2025 közötti időszakra vonatkoztatva, az 1991–2020-as sokévi átlaghoz viszonyítva mindössze ~75–80%-nyi csapadékot jelenti, ami öt év tekintetében egy évnyi csapadékmennyiség-kiesést jelent.
2020 óta az országos sokéves csapadékmennyiség-átlaghoz képest 2021, 2022, 2024, 2025 is aszályos tendenciát rajzol meg, amit tartós száraz periódus, egyetlen extrém kilengéssel (2023) jellemez.
Magyarország sajátossága, hogy ugyanazon térségekben fordulnak elő súlyos aszályok és súlyos belvizes időszakok – gyakran néhány éven belül. Ennek okai: A talajok vízmegtartó képességének csökkenése. A felszíni vízelvezetés túlzott mérvű kiépítése.
A folyószabályozások miatt megszűnt természetes árterek. A táj nem képes elnyelni a hirtelen jött nagy mennyiségű csapadékot. Az országba belépő vízfolyások átlagos hozama összesen cca. 114 km3/év, az országot elhagyó cca. 120 km3/év, tehát az országon belül keletkező vízkészlet mindössze 6 km3/év (5%). Ez a lakosság lélekszámára vetítve 600 m3/év, ami európai viszonylatban rendkívül kevés, az ország ilyen szempontból kiszolgáltatott helyzetét jelzi.
Tovább fokozza a problémát a sokévi átlaghoz képest csökkentő tendenciát mutató vízhozam, valamint csapadékmennyiség. A Duna és a Tisza mentén nincs olyan duzzasztási rendszer, amely a víz visszatartását érdemben lehetővé tenné.
Ezért:
● A víz gyorsan levonul.
● A holtágak és mellékágak utánpótlása megszűnt.
● A talajvízszint csökken, különösen a Duna–Tisza köze térségében.
● A folyók medre tovább mélyül.
A Duna déli szakaszán (Mohács térsége) a vízszint átlagosan 1–1,5 méterrel alacsonyabb, mint 40 évvel ezelőtt. A Tisza felső és középső szakaszain a vízhozam-ingadozás extrém magas: aszályos időszakban a hozam 30–40%-kal is visszaeshet. A Duna és Dráva völgyében a medersüllyedés és a vízjárás megváltozása is a talajvízszint süllyedéséhez vezet.
NESZE SÁNTA, ITT EGY PÚP! DE INKÁBB TÖBB!
A magyar talajok 60–70%-át érinti valamilyen mértékű degradáció. A legfontosabb tényezők: szervesanyag-csökkenés, tömörödés, vízáteresztés romlása, sekély termőréteg, erózió. A talaj vízmegtartó képessége az 1960-as évekhez képest 20–30%-kal csökkent. A csapadék ezért nem tud hasznosulni, gyorsan lefut a felszínen, és belvizes foltokat okoz – majd gyorsan kiszárad.
A száraz évek sorozata csökkentette a talajok víztároló képességét. Gyakoribbá vált a felső talajréteg kiszáradása, porosodás, szerkezetromlás, humuszvesztés. A 2023-as csapadékos év nem tudta visszatölteni a talaj és felszín alatti vízkészleteket, amit negatív spirálként tovább erősít az ellenőrizetlen vízkivétel.
A felszín alatti vízkészlet csökkenését elsősorban a vízkivételek okozzák, de okozhatja éghajlati hatás is. Korszer ű talajgazdálkodással az éves átlagos csapadékmennyiség 50%-át is képesek lennénk a talajban pufferelni, javítva a vízmegtartó képességet, ezáltal eréllyel előmozdítva az evapotranszspirációból fakadó ökológiai szolgáltatás növekedését.
A talajdegradációt fokozza mezőgazdaságunk jellemzően monokultúrás termesztési módja, ami alacsony hozzáadott érték mellett a termőterületek „kizsarolásával” párhuzamosan a talajszerkezet romlását fokozza. Tömörödés, humuszveszteség, szerves anyagok, természetes tápanyagok csökkenése, defláció, ami végső soron a korábbi kiváló termőképességű talajainkat szinte váztalajjá degradálja. A hektikus csapadékeloszlás egyenes következménye a fellépő öntözési igény.
Noha papíron az öntözhető területek mérete nőtt, a tényleges öntözés volumene stagnált vagy csökkent. Ennek okai: az öntözőcsatornák rossz állapota, vízjogi engedélyezés bonyolultsága, nincs elegendő víz a csatornákban a nyári időszakban, hiányzik a tartalék tározókapacitás.
Az öntözés így nem enyhíti a vízválságot, mert nincs mit kivezetni és elosztani, ha a folyókban nincs visszatartott víz. Az agráriumban az elmúlt évtizedek változásaihoz való alkalmazkodás gondjai háttérbe szorították a területi vízgazdálkodást, különösen a gazdák összefogását, a helyi kezdeményezéseket.
Erre is visszavezethető, hogy az elmúlt években az állam növelte szerepét a területi vízgazdálkodásban: a vízügyi igazgatóságok kezelésében lévő összes vízilétesítmény hossza ma már több mint 41 ezer km – mindebből a vízitársulatoktól átvett forgalomképes állami tulajdonú csatorna 28 472 km –, amely a következőképpen oszlik meg: belvízcsatornára (21 731 km), öntöző- és kettős működésű csatornára (4 326 km), kisvízfolyásra (14 989 km), szivattyútelepekre és vízkormányzó műtárgyakra.
Viszonyításképpen, az Egyenlítő hossza: 40 075 km. Legalább 400 000 hektár öntözéséhez elegendő vízkészlet áll rendelkezésre, de alig 100 ezer hektárt öntöznek. Ezen belül az öntözésre berendezett, vízjogilag engedélyezett területeknek évenként mindössze 20-50%-án van öntözéses gazdálkodás.
AZ ŐSBŰN: NAGYMAROS
Vagy a jelentősebb elmaradt vagy félbehagyott vízügyi beruházások. A magyar vízgazdálkodás egyik legsúlyosabb strukturális problémája, hogy a 20. század második felében megtervezett, vízvisszatartást szolgáló nagyberuházások jelentős része vagy félbeszakadt, vagy el sem kezdődött.
Ennek következtében Magyarországon ma nincs olyan országos léptékű duzzasztási és tározási rendszer, amely képes lenne a beérkező vizeket bent tartani. A Bős-Nagymaros ügy a rendszerváltás egyik szimbóluma. A vízlépcsőellenes mozgalmak szervezői elhitették az emberekkel, hogy a vízlépcső károsítja a természetet, és azt is, hogy ha nem építünk vízlépcsőt, megbukik a kommunizmus, így a vízlépcső ügy egyfajta trójai faló volt a hazai rendszerváltás lebonyolításában.
A Duna hazai szakasza felett összesen 32 vízlépcső/duzzasztómű épült semmilyen ökológiai katasztrófát nem okozva. Mára azt is tudjuk, hogy a Bős-Nagymaros projektből való kihátrálás óriási gazdasági veszteséget okozott Magyarországnak, és hozzájárult ahhoz, hogy a kezdetben élvonalba tartozó Magyarország a kelet-középeurópai régió sereghajtója lett.
Ennek következményei:
● A Duna medre azóta mélyül (évi 1–3 cm), ami talajvízsüllyedést okoz.
● A vízszint 1–1,5 méterrel alacsonyabb, mint a tervezett duzzasztás mellett lenne.
● A Szentendrei-sziget és a Duna menti ivóvízbázisok sérülékenyebbé váltak.
● A folyó magyar szakasza nem nyer vizet, hanem veszít.
A Duna–Tisza-csatorna ötlete több mint száz éve létezik. A tervezők 1931 és 1935 között 11 nyomvonalat vizsgáltak meg. A beruházás soha nem valósult meg, pedig: – a Duna–Tisza köze talajvízszintje az elmúlt 50 évben 3–6 métert csökkent, – a Homokhátság ma már félsivatagosodó terület, – a térségben az aszály gazdasági kára milliárdos nagyságrendű évente.
A csatorna ma stratégiai szükséglet, nem egyszerű infrastrukturális projekt, de tisztában kell lennünk azzal is, hogy duzzasztás nélkül életképtelen a megvalósítása.
A csongrádi vízlépcső tervezési munkálatai a 70-es évek közepén fejeződtek be, a kivitelezés előmunkálatai megkezdődtek, a 80-as évek elején már csak állagmegőrzés folyt, majd a beruházás leállításra, a munkagödör körtöltése elbontásra került. A folyó sík vidéki szakaszán 5-6 vízlépcső tudná megoldani, hogy a folyó képe és működése teljesen megfeleljen a modern, iparszerű, csatornázott „folyó” követelményeinek.
Meg nem valósulása miatt:
● a Tisza tovább mélyül,
● a környező táj vízszintje csökken,
● az ártéri élőhelyek egy része kiszáradt.
A mohácsi vízlépcső a magyarországi Duna-szakaszra vonatkozó hosszabb távú vízgazdálkodási és hajózási koncepciókban mint tervezett, de meg nem valósult beavatkozás jelent meg. A vízlépcső nem önálló projektként, hanem egy rendszerszintű dunai vízszintszabályozási elképzelés opcionális elemeként szerepelt a tervekben.
A Duna alsó magyarországi szakaszára tervezett mohácsi vízlépcső célja lett volna:
● a Duna vízszintjének rendezése,
● vízvisszatartás a Duna–Dráva térségben,
● hajózhatóság javítása,
● árvízcsökkentés,
● ökológiai célú vízpótlás.
A hiánya ma azt eredményezi:
● Mohácsnál és Baja térségében rekord alacsony vízszintek vannak,
● az árterek kiszáradnak,
● a talajvízszint mélyül,
● a Duna medre folyamatosan vágódik be.
Öntözési vízszolgáltatás miatt szükséges az 1987-ben üzemen kívül helyezett bökényi vízlépcső rekonstrukciójára. A bökényi vízlépcső üzemen kívül helyezésének az ökológiai állapotra nézve több negatív következménye is van (mentett oldali vízpótlás hiánya, hullámtér kiszáradása, öntözővíz-tározás hiánya).
VIZET A TÁJBA?
A „Vizet a tájba” program olyan természetközeli vízvisszatartási megoldásokat foglal magában, amelyek a táj eredeti vízháztartását igyekeznek helyreállítani vagy legalább részben pótolni. Az elv helyes, a megközelítés előremutató, ugyanakkor ön magában elégtelen ahhoz, hogy Magyarország vízbiztonságát garantálja. Sokan ebben látják a megoldást. Én nem tartozom közéjük. Bár kétségtelen, hogy egyetlen jogszabálymódosítással óriási területeket lehetne bevonni a projektbe, hiszen a nemzeti parkok és a Natura 2000-es területek állami kézben vannak.
Ugyanakkor nehezíti a problémát a kivezetett víz befogadását jelentő talajgenom. A kialakult vízhiányos helyzetekkel kapcsolatban sok kritika kerül megfogalmazásra azzal összefüggésben, hogy a felszíni vízelvezető hálózaton keresztül jelentős vízkészletek hagyják el a területet, ezzel növelve a vízhiány mértékét.
Elsődleges kritika a folyami vízkészletek területre juttatásával kapcsolatban, hogy nem kerültek kivezetésre a folyami vízkészletek a területekre. Ezen felvetések több oldalról is megközelíthetőek. Egyik oldalon, vízügyi igazgatóságok szemszögéből a felvetés megfogalmazói nem rendelkeznek mélyreható ismeretekkel a vízkormányzás jelenlegi gyakorlatáról, ugyanis a térségben több évtizedes, sőt évszázados hagyománya van a folyami vízkészletek területre kormányzásában, amely szorosan összefügg a térség vízgazdálkodási infrastruktúrájával.
A másik oldalán pedig az áll, hogy ha a vízügy kormányoz is valamennyi vízkészletet a területekre, az a szárazodás és az aszály általi károkozással szemben nem elégséges. Egyik oka, hogy a jelenleg érvényes műszaki előírások rögzítik továbbá, hogy a folyókból történő közvetlen gravitációs feltöltést csak apadó vízjárás mellett szabad megkezdeni, aminek elsődlegesen biztonsági okai vannak, de kétségtelen, hogy üdítő kivételeket is láthattunk a közelmúltban.
VÍZTÁROZÓK ÉPÍTÉSE MINT CSODAFEGYVER?
Ehhez gazdálkodnunk kell az érkező árvízi és belvízi víztöbblettel. A paradigma alapja, hogy míg a talaj eltávolításával, körbezárással 1 m3 térfogatban tudunk tárolni 1 m3 nyílt felületű (párolgó) vizet, addig 1 m3 talaj képes 300-400 liter vízzel is oldatot létrehozni, ezzel megteremtve a természeti munkavégzés – párolgás és a biomasszaelőállítás feltételeit.
MI LENNE HÁT A MEGOLDÁS?
Bármelyik „vízügyest” megkérdeznénk, azt válaszolná: Nagymaros, Mohács, Csongrád, Duna–Tisza-csatorna elmaradt beruházásait megépíteni, a bökényi vízlépcsőt helyreállítani.
Az összetettebb megoldás:
A természetes és mesterséges vízvisszatartás kombinációja adhat valódi választ: duzzasztás + tájrehabilitáció + talajvíz-visszatöltés + élőhelyfejlesztés.
A duzzasztás hiánya Magyarországon rendszerszintű problémákat okoz: a folyók medre mélyül → csökken a talajvízszint, a vizek gyorsan kiürülnek az országból, nincs tározási kapacitás aszály ellen, a holtágak és mellékágak elhalnak, az öntözéshez szükséges víz mennyisége csökken, a mezőgazdasági kár évente több száz milliárd forint.
A duzzasztás kérdése ezért nem technikai részlet, hanem nemzeti vízbiztonsági alapfeltétel. Minden további lépés origója. Ugyanis, hiába a megannyi jó és támogatható kezdeményezés, amennyiben csökkentő vízhozamok mellett továbbra sem leszünk képesek felszíni folyóink vizét érdemben visszatartani, nem lesz mivel pótolnunk apadó készleteinket.
Hogy érzékeltetni tudjam, miről is van szó, most, amikor ezeket a sorokat írom (2026. 04. 27.), a Fehér-Körös vízhozama a gyulai duzzasztónál: 0,88 m3 másodpercenként. Ahhoz, hogy a városunkat átszelő Élővíz-csatorna vízi ökoszisztémája biztosítva legyen, ebből a 0,88 m3/s-ból kellene cca. 4 m3 vizet másodpercenként az oldalágba bevezetni, és akkor nem beszéltünk a Fehér-Körös ökoszisztémájának vízigényéről.
Az őszi kalászosok és kukorica sorsa jelenleg már kizárólag a Jóisten kezében van. Még bízhatunk a csapadékban, de félő, hogy a tavaszi csapadékmennyiség hiánya már így is jelentős károkat okozott. Mint mondtam, a tendencia az igazán rémisztő.
2022 történelmi aszályként lett feljegyezve. A jelenlegi adatok még szörnyűbb képet festenek. Természetesen vannak csodák. A természet maga a csoda. Ha hagyjuk „visszavadulni” saját igényünkre átszabott világunkat, meg fogja hálálni. Ahogy a vízgazdálkodás első lépése a duzzasztás, úgy a változás első lépése a felismerés.
AZ ELSŐ NYERŐSZÁM A 86-OS!
Lászlóffy Woldemár a Tiszáról szóló monográfiájában arról írt, hogy a történelem tanúsága szerint a nagy technikai alkotások megszületésének négy tényező egyidejű érvényesülése a feltétele:
1) Legyen tervező, akinek az agyában az elgondolás megszületik.
2) Legyen olyan előrelátó államférfi, esetleg uralkodó, aki felfogja az ügy jelentőségét, és felkarolja azt.
3) Nélkülözhetetlen a terv megvalósításához szükséges gazdasági erő.
4) Elengedhetetlen a nyugodt politikai légkör.
Ott vagyunk már?
