Hazafelé tartottam az autóval, amikor jött a hívás: egy rég nem látott baráti társaság jelentkezett be hozzánk, kábé egy órán belül ott is lesznek. A kitörő ovációt most félretettem, hogy minél előbb hazaérjek. Valahol Kondoros és Békéscsaba között fordultam rá a 44-esre. Már több kilométernyi flasztert is felfalt a verda, amikor észrevettem: jó, ha csak 80-al tötyörgünk. Az előttem vánszorgó fekete kombi sötétített hátsó szélvédőjén keresztül is jól látszott, a gép sofőrje hosszasan telefonál. A folytonos szembejövő forgalom miatt lehetetlen volt megelőzni, a Forma 1-et idéző kacsázásáról nem is beszélve.
Órámon a másodpercmutató inga módjára lendült körbe és körbe, a kilométerórán meg csak nagy nehezen nőtt a számsor. Ezalatt az alföldi táj csak lassan szaladt oldalt monotonon. Sehol egy mellékút, amelyben reménykedhetnék, hogy ráfordul a kombi. Békéscsaba környékén meg hiába volt sok lehetőség, csak konvojba ragadva gurultunk tova.
Félpályás útlezárás miatt együtt értünk be Gyulára, amikor egy szembejövő villantott: traffipax várható. A mutató ötvenegynéhányat mutatott, úgyhogy csak kicsit kellett visszafognom, s már be is lőttem a szabályost. E pillanat közben kis híja volt, hogy nem mentem bele a fekete járgányba, ugyanis az a jelzésre reagálva olyan 35 km/h fékezett. Általánosításnak tűnhet, de miért is nem lepődtem meg, hogy be van horpadva a hátulja?!
Sóhajtozva álltunk meg egy pirosnál. Kicsit sem csodálkoztam, hogy sofőrünk csak a zöld után másodpercekkel tette be egyesbe. A mögöttünk tobzódók már különböző állatnevekkel körítve biztos leszedték róla keresztvizet. Vártam a következő kereszteződést, hátha itt végre elválunk. De nem. Ő is befordult – természetesen irányjelzés nélkül – de olyan lassan, mintha menet közben akarna kiszállni. Még egy kereszteződés az utolsó remény, hogy elbúcsúzunk egymástól. Az meg a keresztútnál megáll, és az elsőbbség szabályaira ügyet sem vetve, előzékenyen integet egy biciklisnek.
Az utcánkban még mindig ott zötyög, majd hirtelen megáll. Éppen előttünk…
