Fotó: Gyulai Hírlap – Oláh Szabolcs
Máté hatévesen madáretetőt épített. Mire megjelentek a reggeli derek, ki is került az uszuval töltött fatákolmány a konyhaablak előtti almafára. A szülők a szomszéd városban dolgoztak, úgyhogy a családnak még pirkadat előtt fel kellett kerekednie, a hazafelé út alatt pedig újra gyúltak az utca fényei. A hétvégéken meg az idős nagyiról kellett gondoskodni. A fiúcska minden este csak egyre kevesebb magot lelt az etetőben, madarat sosem. Kedveszegetten adagolgatta az eledelt. Úgy érezte, sosem fogja látni a nappali látogatókat.
A téli szünetre már repkedtek a mínuszok, leesett az első hó is. Máté korán kipattant az ágyból, és kabátot kapva rohant az udvarra. Anyukája sapkával, sállal követte. Fia lecövekelt a fa alatt mozdulatlan. Anyja hiába hajtogatta neki, amíg itt van, nem jönnek ide a csicsergők, bentről figyelje őket. Máté hajthatatlan volt: heteket várt erre a napra, most már közelről jár neki a látvány! A szülők aggódtak, sem jó szóval, de sütivel sem igen tudták becsalni a makacs csemetét. A fa alatt sokszáz elhintett szotyihéj árulkodott a pákosztosokról. A szárnyasok aznap kénytelenek voltak máshonnan szerezni betevőt.
Máté másnapra belázasodott, és napokig nyomta az ágyat. Csak, amikor jobban lett a gyermek, akkor merte neki újságolni apja, mennyi vendég jár az etetőbe. Abban a minutumban ugrott az ifjonc, pizsamában szaladt az ablakhoz. Kinn a hóesésben nagy volt a mozgolódás: megszámlálhatatlan színes tollas lepte a minikalyibát. Máté derült arccal pislogott. Boldog volt.
