Oláh Szabolcs
Fotó: Gyulai Hírlap
Egyszerre szóltunk? Bevertük a könyökünket? Váratlan vendég-e az, akiről nem tudtuk, hogy jön, de nagyon vártuk érkezését? Vagy a kifejezést inkább arra értjük, aki előre bejelentkezett, viszont nem szívesen látjuk ajtónkban? Váratlan-e, ha hiánya annyira megtébolyított, hogy már nem is számítunk rá? Vagy amikor már oly régi a vágy, hogy hirtelen feltűnése megijeszt? Akárhogy is, most befordult a sarkon.
Elkúszott az óavarszagú hóvirágok nyirkos haranglábai között, elrepült a kopár ágakon nászéneküket komponáló kis tollasok fölött. Látta a faárnyékban bujkáló jégen sétafikáló varjakat, a zsombékban otthonoskodó récéket és a bágyadt legyektől pöttyözött, ragyogó fal alatt gömbölyödő, hunyorgó cirmost. Felfigyelt a többkötetes tél lapjai között préselt fűszálak színváltó leveleire, majd megcsodálta a mennyboltot szelő Égégő lapos pályáját. Eközben észrevétlen’ eltűnt leheletének kontúrja.
Elsietett mellettünk, megcsapta arcát a startpisztollyal indított péntek délutánok mélyről törő ösztöne. Akár a hűvös, de már csak évődőn pofozkodó szél, amely már otthon felejteti a kesztyűt, de melege még nem diktál kalapemelést a részvétlen zord után. Elrohant az autómosók előtti fémkígyó mellett, megelőzött egy sápadt kézfejű, rozsdapergető biciklist és egy hetykén szlalomozó motorost, hogy egy percre elidőzzön a félvállra vetett tollkabátban sétára lassuló kutyások sziluettjén a sáros Körös előterében.
Mindez csak az (olvadó) jéghegy csúcsa. Korán jött idén a kikelet. Marasztaljuk. Hátha az ősz tovább marad.
