A bosszankodó kerékpáros rakoncátlankodó kétkerekűjét emberi tulajdonságokkal is képes felruházni – tapasztaltam meg nemrégiben. A Temesvári út melletti kerékpárúton karikáztam éppen, amikor fehér drótparipám úgy döntött: leveti magáról láncát. Az eset után néhány másodperccel még egészen biztos voltam abban, hogy a ledobott fémdarabot csakis olyan anya hozhatta világra, aki viszontagságos élete során morálisan kifogásolható módon kereste meg a kenyérrevalót.
A bosszankodás imént részletezett fázisán túljutva, arra az álláspontra jutottam: csupán három megoldás létezik a problémámra. Az első, hogy megküzdök az olajos lánccal, a második, hogy segítséget kérek, a harmadik, hogy lesántult paripám mellett sétálva folytatom tovább az utam. Autó- és motorszerelő atyai gének ide vagy oda, az első lehetőséget szinte azonnal elvetettem. Láncvédővel felszerelt, modern kerékpárom ugyanis már nem a Camping-korszak terméke, nem lóg ülése alján villáskulccsal teli műanyag szütyő, szerszámok nélkül pedig lehetetlen megreparálni. A második megoldáson még hamarabb túllendültem, mondván: mások biciklije sincs felszerelve hasznos szerszámokkal teli műanyag szütyővel, ráadásul senki se szeretné olajjal összekenni a kezét önként. Maradt tehát az egészségügyi séta.
Minél többen kerékpároznak a környéken, annál kevesebb esélyem van arra, hogy valaki önszántából segítsen – gondoltam tovább magamban gyaloglás közben a társas kölcsönhatásról és befolyásolásról tanultakat. Miközben pesszimista hangulatban a csoportos ignoranciáról, a felelősség elhárításáról és a tömegpszichózisról elmélkedtem, Virgil állt meg mellettem, táskájából villáskulcsot és csillagkulcsot vett elő…
