Fodor György
Fotó: Gyulai Hírlap
„Apa, azt hiszem…én…a lányokat szeretem” – mondta nekem Lili először félénk öntudattal, majd egyre határozottabban láttam a szemében a csillogást, amelyből még nem tudhatta, mi születik, az öröm vagy a bánat könnye.
Nehéz időszakon lehetett túl, mire ki merte mondani, fel merte vállalni, és ami a legfontosabb, merte közölni azzal az emberrel, aki egész életében azt tanította neki, hogy bármi is történik, mégis az ő egyetlen, elsőszülött leánykája marad. Erre azonban nem számítottam. Letaglózott a felismerés, hogy vége, sosem leszek klasszikus nagyapa, nem fényesítem a fegyvert a lovagok ellen, nem dicsérhetem büszkén a vejem, hogy mindent meg tud szerelni. Ugyanakkor rögtön eszembe ötlött, hogy egész életemben azt tanítottam, hogy a szerelem természete nemtelen és kortalan. Miért ne lehetne Lili jövendőbeli párja ugyanolyan kedves, mint egy hímnemű hódoló, és az igaz szerelemben a lányom ugyanolyan kreatív, odaadó, tökéletesen alkalmazkodó művészlélek, ahogyan eddigi élete során is volt. Embernek lenni nem nemiség kérdése, az erkölcsiséget nem kényszeres törvényrend szabja meg, a szeretet nem zászlóra tűzhető szó. Az egyetlen, amit elítélek, az üres emberi szív! Lili szíve pedig nagyon a helyén van és tele érzelemmel, óvónő szeretne lenni, így több száz gyermeke rajongja majd körbe, akik évek múlva szeretettel emlékeznek rá, ahogyan ő is tiszta szívvel gondol arra, hogy sosem hagytuk cserben, amikor a szülői gondoskodásra a legnagyobb szüksége volt. Szememben az atyai szeretet ébredő sócseppjével, az érzelmi túltelítettség csakrahullámaitól mosolyra nyíló szájjal két vállon fogtam Lilimet, és lágyan azt kérdeztem: „Mikor mutatod be a választottadat?” Két gombócot nyeltünk egyszerre, miközben egy örömkönny gördült le a megkönnyebbültségtől is rózsaszín orcáján.
