Gurzó K. Enikő
Gyermekkorunkban azzal szórakoztunk karácsony előestéin, hogy végigjártuk az anyaszentegyház templomait, és megnéztük a kisjézust. Így neveztük, pici k-val, mert picike volt, kis aranyos, szeretni való.
A miniatűr jászolban mini volt minden, a báránykák, az öszvér, a három király, de még a Szűzanya is. Mégis volt bennük valami fenséges, megfoghatatlan, varázslatos és csodálatos.
Pedig mindenik makett szinte ugyanolyan volt, a gipszfigurák egymás másolatainak tűntek, jó régi, minőségi szériáknak, amit még precíz sváb mesteremberek készíttetek el a parókiának hálából (és valljuk be, az asszony unszolására). Na de a régi ember különb volt a mainál, tulajdona nem nagyon volt, csupán hatalmas szíve és türelme, tudjuk mi ezt jól.
Csak a magasabb egyházi hajlékok, a főtereket beárnyékoló székesegyházak büszkélkedtek parádésabb jászlakkal, és a játékfiguráktól eltávolodó, távolságtartó aranyozott bábukkal. Ezeket nem szerettük, barokkos vonalvezetésüket mesterkéltnek és erőszakosnak találtuk, de azért hozzájuk is elmentünk, annak reményében, hátha le lettek cserélve, váltva finomabb, ember- és jézuskaközelibb formákra. Nem lettek. A díszletrendező egyik évben sem akart a kedvünkre tenni.
Ezeket a karácsonyokat láttam viszont azoknak a hajléktalanoknak a szemében, akiket iskolások köszöntöttek fel a melegedőben. Látszólag örültek a fiataloknak, üveges tekintetük azonban a távolba vezetett. Próbáltam én is ugyanoda nézni, ahová ők, meglátni a messzeségben azt a valamit, ami nem jött onnan velük a mába, azt a gyermekkort, amikor még voltak pici, szerény jászlaik, fenyőfáik a szegényes lakás közepén, figyelő tekinteteik, gondoskodó anyáik és szerető nagyszüleik. És állt még a család mellett egy világmegváltó plébános is, aki minden ünnepkor bemutatta nekik feneketlen perselyét. Valahol ott, a messzeségben. Ott voltak mind.