Gurzó K. Enikő
Fotó: Gyulai Hírlap – Gurzó K. Enikő
Hajnalzokniban jár és rozsdalevélruhát visel, őszbe vegyült hajkoronájára Csipkerózsa fon mohakoszorút. Napkeltekor úgy suhan át az erdőn, olyannyira finoman és lágyan, neszek és fűsistergések nélkül, hogy édes álmából senki se ébredjen fel.
Ilyenkor a napkorong nyomában szárnyal, vágyakozik természetbarátja meleg leheletére. A lehullott makkokat, vadalmákat és szedreket összegyűjti fonott kis kosárkájába, emlékeztetőül arra, hogy az idő megfoghatatlan, nincs se eleje, se vége. A szedés is csak a pillanat műve: az almák, körték, fügék és datolyák sosem lesznek az övéi: mint a pillangók rajzanak szét nyáranyó ajándékkosárkájából a világegyetembe. Vissza oda, ahonnan elindultak. Tesznek egy kört a fák felett a madarakkal, majd tavaszig belealudják magukat a termőföldbe.
Illúzió ez is, állapította meg útban a Türkiz tó felé. Ennek vizében csobban meg reggelente, hogy orcáján felfrissüljön a pír, és illatot lopjon a páfránytörölközőből. Aztán a reggelire is kellett gondolnia. Elment hát a sarokra, az Ágas-bogasba, hogy emberi szóval élve: bevásároljon. Merthogy ingyen adtak itt mindent. Csigatésztát, szarvasgombapörköltet és gesztenyepürét válogatott mára össze magának, őzpapának pedig vett egy feltöltős agancscsomagot. S ha már bement a városba, kifizette a rezsiköltségeit is, merthogy ezt tőlük is kegyetlenül szedték. Nem is értette, miért alakult ez így, hisz a nap, a víz és a szél jószívűségi, kordiális egyezményt kötött velük a kezdetekkor.
A fatörzsbe vájt fémablak elé érve csak legyintett. Nem kívánt már válaszokat és magyarázatokat találni évmilliók meghamisított hagyományaira. Ebben az esztendőben ő már fáradtnak érezte magát erre. Inkább bemutatkozott a behajtónak. Ezt mondta neki: amennyiben kapott egy olyan e-mailt, amelynek a tárgyában az állt, hogy Itt van újra!, abban megtalálja a tartozásaimat. Ősznek hívnak.
