gurzó k. enikő
Fotó: Gyulai Hírlap
Hajnalpirkadatkor keltünk, tanyasi módra, s a napfényben aranyló novemberi levéltengeren eleveztünk az erdőig a kertésszel. Fejére ő sapkát húzott, rozsdabarnát, munkáskezeire kis kesztyűt, sárgát, anyókája horgolta a nyári fűzfák árnyékában.
Aztán a barna bakancs is előkerült, a gereblye a sufniból, és szorgos markolataink alatt gyorsan összegyűlt a lehullott levél, gazdagodott a színhalom a kopasz fák alatt. Látod, ez az új élet kezdete, mondta a nagy tologatás közepette, s mosolyogva nyomtuk fel együtt munkánk hozadékát a szekérre.
Uzsonnára spenótot készített tükörtojással, kolbászt ettünk hozzá, gyulait, mert az a legfinomabb, és a miénk. Elégedetten paskoltuk meg egymás vállát utána. Hé, te ettől el fogsz hízni! – jegyezte meg, és röhögött, mert amit biztosan nem akartam, az épp ez volt. A kemencében vidáman pattogott a tűz, kacagott ő is a mókán, pocakjában fényesre sült a mazsolás kalács. Nagyot szeltünk belőle kivételkor, és jóízűen meg is ettük, mézes házi tejjel, pörkölt dióval.
Nos, készen állsz, gyűjtöttél erőt az inaidba? – kérdezte, hisz várt reánk a rakomány, hogy kivigyük a vadaknak. Készen hát, és már mentünk is, az utat a vizslája mutatta. Ő már hozzászokott a sáros ösvényekhez, én kevésbé, s szinte minden egyes pocsolyába beletalpaltam. Figyelmeztettelek, hogy régi lábbelit húzzál, amiért nem kár – szólt hozzám levélzöld szerkójában, és mintha még kuncogott is volna a bajusza alatt.
Ez régi, nem vagyok én egy kezdő – válaszoltam kicsit sértődötten, és azon dühöngtem titokban, hogy már a nyakam, a fülem és a szám is tele van a felcsapódott nedves földdarabkákkal.
Levéltakaróban, leveles avarban gímszarvas csörtet széplány-keresőbe. Levedlik, lehámlik, leborul előtte, s aranyfonatú levélkoronát helyez elébe – dúdolgatta kertész barátom etetés közben, és az új kezdetének bíborba csomagolt gyönyörétől belesüppedtünk az erdei illatorgiába.
