gurzó K. enikő
Fotó: Gyulai Hírlap
Bezárkózni egy szobába, és kisírni magamból az elmúlt három évet, nyugodtan és szabadon, ezt szeretném. Úgy sírni, hogy senki ne mutogasson rám azzal, hogy ni, ez sír! Mintha a sírás rossz, embertelen dolog lenne.
Mintha az, aki sír, csakis gonosz lehet. Mintha csak az lehetne jó, szerethető, aki nevetgél. Aki folyamatosan kacag, vihorászik, heherészik, sokszor maga sem tudja, hogy min. Akit a hahotázásból semmi sem zökkent ki, semmi sem ránt be a valóságba. Aki akkor is röhögcsél, kuncog, amikor gyászolsz, bánatod, fájdalmad van.
Mert ő úgy tudja, neki úgy mondták, csak akkor ér valamit, ha ilyen. Ha bánatos, ha zokog, akkor semmit se. Mert a világ csak azt az egyet szereti, aki nem szembesíti a sápadtabb, fáradtabb arcával, nem mondja a képébe, látod, ilyen vagy. Nem zökkenti ki reggel azzal, hogy szevasz, nézd, van itt egy elesett, emeld fel, majd utána letolhatod a két kávédat öt cigivel.
Amikor kaparod a körmeiddel a falat, az már teher, az már azt jelenti, hogy segíteniük kellene rajtad. Emberként. Ilyenkor le kéne ülniük veled beszélgetni, komoly dolgokról. Meg kéne kérdezniük, de hát miért, és a válaszodat is meg kellene hallgatniuk. Ha te sírsz, nem állhatnak melletted szótlanul, rezzenéstelen arccal. Tenniük kellene érted valamit. Két kocka csokit a két táblából át kellene nyújtaniuk neked, önzetlenül, szeretetből.
Hát biztosan azért sírsz, mert ezt akarod. Sírva követeled a jussodat.
