gurzó k. enikő
Fotó: Gyulai Hírlap
Két személyes emlékem fűződik az eseményhez. Az egyik nagyanyám Biharban született a nagy háború első évében, színtiszta magyar településen. A másik nagyanyám a Bánságban született a világégés utolsó évében, félig magyar, félig sváb településen. Az utcájukban és a környezetükben senki sem beszélt románul, így ők sem tanultak meg ezt a nyelvet, így amikor áthelyezték az országhatárokat, és olyan tisztségviselők kezdték intézni az ügyeiket, akikkel sem ők, sem a szüleik nem tudtak szót érteni, csak legyintettek, mert azt hitték, ez is elmúlik egyszer.
Aztán felnőttek, és a numerus valachicus alapján az állam arra kényszerítette őket, tegyenek nyelvvizsgát, ha továbbra is pénzért, hivatalos foglalkoztatottként kívánnak dolgozni. Nem tettek, mert ők továbbra sem beszélték az új nyelvet, mert nem volt hol, és nem volt kitől megtanulniuk. Így lettek háztartásbeliek, míg férjeik a fronton harcoltak a békéért.
A nagyanyáim úgy élték le az életüket, hogy nem beszélték az ország hivatalos nyelvét. Külön világot alakítottak ki maguknak a tőlük idegen közigazgatásban, külön utakkal, amelyek elvezették őket ahhoz a bolti eladóhoz, aki megértette, ha tojást akartak vásárolni, ahhoz a háziorvoshoz, akinek elmondhatták, mijük fáj, és ahhoz az óvónénihez, akire nyugodt szívvel rábízhatták az unokájukat, mert ha arra kérték, adja be tízkor a gyereknek az aszpirint, nem nézett rájuk értetlenül.
Zártkörű virtuális világuk azonban nem sokáig maradhatott fent. Magukkal vitték a túlvilágra az összes időtálló régi értékkel együtt, így most már senki sem legyint bizakodón és biztatón, hogy egyszer majd ez is elmúlik.
