Három hónapja volt már, hogy eladtuk a régi verdát. Természetesen tudatosan nyáron váltunk meg a kocsitól, hogy legyen (jó) időnk másik után nézni, na meg tovább és tovább spórolni. A napfényes, meleg évszak azonban csak nem noszogatott minket az autóvásárlásra. Két dologban biztos voltam: abban, hogy milyen autót szeretnék, meg abban, hogy mire futja. Bele sem mertem gondolni, hogy a két tényező hogy és mikor fog találkozni, s hogyan jutok el az arany középútnak legalább a feléig.
Az elbúcsúztatott Wartburg olajfoltja egyre csak halványult a ház előtt, én pedig rendszerint örömmel pattantam bringára a nap bármely szakában. Míg volt autónk, addig is szívesen indultunk útnak az egészséges és környezetkímélő eszközzel, persze az más volt, hiszen akkor nem szükségből tekertünk csomagokkal megrakva a legnagyobb viharban.
A kerékpár eleinte tényleg tökéletes alternatívának tűnt. Viszonylag gyors helyváltoztatással, parkolóproblémák nélkül, minimális anyagi ráfordítással és javuló fizikai kondícióban telt így a nyár. Még azon is könnyen túltettem magam, ha egy égiháború után vizes zokniban kellett átvészelni a napot, vagy amikor durrdefektet kaptam. (Mellesleg, elég érdekes arcot vághattam, amikor percekig "ösztönösen" a pótkereket kerestem a drótparipán! Végül csak a gyaloglás lassan pergő perceit leltem.)
Ám a jó idő hamar odalett, és egyre többször jutott eszembe a bádogkaszni. Sűrűsödtek a napok, amikor sötétben, átázott cipővel, felcsapott ruhával tértem meg hajlékomba, egyszer egy kisebbfajta bevásárlástól nyakig felpakolva, máskor meg egy kóbor eb okozta sprinttől kifulladva. Így motivált a Jóisten.
Néhány napon belül megvettük az autót. Ott, az említett forgalmas arany középúton.
