bimbó lajos
Fotó: Gyulai Hírlap
Magyarország térkő-nagyhatalom, ezt nagy magabiztossággal kimondhatjuk. Én pedig nyugodt szívvel kimondhatom, hogy utálom.
Régen sem voltam túlságosan kibékülve vele, hiszen amióta kitört hazánkban a „mindentistérkövezzünkfel”-mozgalom, azóta nem tudom pattogás, kopogás és komoly kopás nélkül húzni gurulós bőröndömet az utcán. Nem beszélve arról, hogy milyen zajhatással vonulok végig egy-egy esti utam után a városban. A gurulós bőröndök nagy ellensége, azonban a női tűsarkak nagy ellenfele is.
Sokat lehetne még beszélni a gyermekek gurulós játékait ért rázkódásról, a babakocsis családok kínszenvedéses sétáiról, de én azóta haragszom igazán, amióta átváltottam rollerre. Mindennap, ahogy egészséges felnőttként próbálok példát mutatni a jövő felnőttjeinek, szanaszét ráz a térburkolattal ékesített járda. Szerintem a kivitelező pluszban, direkt keresztbe fektette le a téglákat, hogy minél hatásosabban rázza meg belső szerveimet. A rollerem állapotáról pedig ne is beszéljünk. Rolleresként választanom kell, hogy vagy átgurulok a téglákon, vagy sétára fogom magam. Ebben az esetben azonban feljön a kérdés, hogy miért is van rollerem?
Naponta legalább kétszer teszem meg a lakásomtól a szerkesztőségig vezető utat. Álmaimban angyalszárnyakon suhanok végig a sima aszfalton, a tükörsima járdán zökkenő nélkül jutok el utam végéig. A zötyögős utazás során azonban sok minden eszembe jut, nem sok van, amely nyomdafestéket is eltűr. Talán csak egy, általam nagyon szeretett magyar film legismertebb mondatának átfordítása: Csak az a szép, sima aszfalt. Az fog nekem nagyon hiányozni.
