Gyulai Hírlap - Kik lopták el a fenyőket?

Fodor György

Kik lopták el a fenyőket?

• „Sűrű setét az éj, dühöng a téli szél…” - várjunk, hiszen ez nem is vers lesz, hanem próza, nem tehetek róla, akadt benne máris egy-két rím, de társtalan magányukban rögtön elmenekültek a szövegből. Belső rímek helyett hajtson inkább a belső erő a felé, hogy elmeséljem, hogyan tűntek el az otthonokból a fenyők idén télen. Az emberek féltek, mert egy titokzatos, giz-gaz banda szállta meg a várost, hogy tönkretegyék a karácsonyt. Arcukat vastag zúzmara fedte, mohamaszkban ugráltak be az ablakokon, hatalmas, élesre faragott ágkarddal nyesték le a szaloncukrokat, tönkkéssel vágták el a csillagszórókat, begyűjtötték a műanyag-csúcsdíszeket, helyettük apró, zöld tű-csillagokkal dobálták tele a szobákat. Árnyként suhantak be minden nyílászárón, hogy kiszabadítsák a rokon lelkű, felakasztott papírmasékat, cséphadaróval feldarabolják az arctorzító kristálygömböket, a tízezer erő faláncával szétcsapják a mázsásnak tűnő angyalszárnyakat. Könyörtelen homlokukon vastag évgyűrűk éktelenkedtek, csíkszemükben a kegyetlenség göcsvonalai csillantak, kérges kezüket szárazra fútta a fagyos orkán. Nyomukban földmorzsákat szórtak, jelenlétüket gyantaillat jelezte, sikerüket fenyőtársaik hűlt helye és némi vöröslő, ragadós masszamaradék koronázta. Amilyen gyorsan jöttek, olyan sebesen el is vitte őket az indulat és a földhöz ragaszkodás.
• Nem szerették az embereket, nem békítette ki őket a tudat, hogy minden évben megtámadják bájosan zöldellő falujukat és kifosztják, lemészárolják, megcsonkítják és elhurcolják legjobbjaikat. Idén eljött az idő, fellázadtak, nem tűrhették tovább, hogy többet vegyenek el tőlük, hiába telepítettek új növendékeket a szomszédba, ők nem készülhettek fel elég gyorsan saját védelmükre, kiscserjészek voltak még. A legrátermettebbek és legderekabbak azonban hamar négyszögölre keltek, pattanásig feszítették rostjaikat, legendás törzsszövetségük segítette őket győzelemre. A vörösök és lucok klánja végre szövetkezett, az ősöreg Mamutot tették meg vezetőnek, aki kiállta az idők és emberek próbáját. Szinte egyszerre kiáltották: Rajta, Háncs! – és elindult a kíméletlen nyírbálás. Betörtek minden helyiségbe, ahol fogva tartott, haldokló vagy megfeszített társaik szenvedtek nem kívánt terheiktől. Csersavat fröcsköltek a terítőkre, gubacs- és tobozbombákat dobáltak a kanapékra, szanaszét lőtték tűnyalábjaikat. Gally nem maradt szárazon, amikor tolvajtempóban juttatták friss levegőhöz és vízhez félig elszáradt családtagjaikat.    
• A kiszabadított fenyőfák pedig újra boldogan éltek kinn a szabadban, hála az öntudatukra ébredő, karácsonyi fenyő-nindzsáknak, akik az új élet reményét adták vissza gyökerüket vesztett fenyőtestvéreiknek, és visszalopták őket eleve elrendelt, természetes szabadságukba!