Fodor György
Fotó: Gyulai Hírlap
Itt lakom, látod, ez az a ház… nem, sajnos már nem lakom itt, igazából sosem laktam, de itt nőttem fel, belém ivódott a ház és az utca minden egyes színe, kavicsa, még a növények illata is: hóvirág, rózsák, tulipánok, nárciszok, tuják, fenyők, meggy, barack és szilva. Itt töltöttem el a gyermekkoromat, ebben – az egykor poros földúttal bíró – szerethető, valamikor sváb rokonokat, majd rokonlelkeket magába fogadó, feledhetetlen, korábban a városhatárt jelentő, egy kis kanyarral szemérmes utcában.
Nincs már porunk, aszfaltjuk van, a por az emlékeimre rakódott rá vastagon. Nincs már rekordnak számító kerékpár féknyomunk, ugratónak kirakott téglánk, rövid ujjú pulóver-kapufélfánk… Eltűntek a koszosra rajzolt ujjaink, az árokfogóban, kerítésmászásban kiszakadt, vérfestékkel batikolt nadrágjaink… nem látom a villanyoszlopok mögött megbújó, olykor nagymama pokrócán heverő „kiskatonáinkat” sem… a „Zug” előtt – mert tovább sosem merészkedtünk – kiskocsi-kereket cserélő rally-álversenyzők izzadt fizimiskáját, a szitakötőfogót és cserebogárüldözést játszó kiskamaszokat, a fa- vagy légpuskával porcelánszigetelést megcélzó lurkókat, a lekváros-zimetes palacsintát majszoló, cukros kenyérrel kérkedő, kapuba kiálló gondtalanokat, a kukumbálét pukkantó sárképű nagyfiúkat, a tócsákban tapicskoló kislányokat, az árkokba ugrató biciklifogó győzteseit, az egymás elől menekülő, csuromvizes kortalanokat…
Nincs az utcában gyerekzsivaj, két temetőtől övezve síri csend van és nyomasztóan sötét. A 14-es szám előtt magányos fenyők merednek az éjszakába. A ház fehér fala emlékezetből veri vissza a hold sápadt fényét. Egyedül ballagok az utcában, minden ablakot megbámulok, a kerítések dőlésszöge is maga a beszélő történelem. Pillanatra megtorpanok, zsebemhez nyúlok, keresem a bejárati kulcsot…Itt lakom, látod? Nem, sajnos már nem lakom itt, kulcsom sincs. A ház már nem a miénk, de mégis elönt egy szívmelengető érzés: Gyep utcai fiúk, örökre veletek maradok!
