oláh Szabolcs
Fotó: Gyulai Hírlap
Egy újabb decemberi nap. A koros hölgy megpihent egy percre a homályos konyhában. Bágyadt szemeit a mosatlanon nyugtatta, erőt gyűjtött a házimunkához, közben elkapta az év végi számadás.
Nem lehet oka panaszra, mindenki szereti-tiszteli, jó szíve és optimizmusa pedig messze földön közismert. A megfelelés azonban sok energiába kerül. Most ott könyökölt, és senki nem látta, ahogy mosolyban edzett ráncai erőtlenül petyhüdnek éltes fizimiskáján.
Régóta élt már társtalanul, és karácsony közeledtével belemart a magány. Fárasztotta az otthoni robot is, ezért olykor felvett egy-egy leányzót segítségnek. Nemrégen alkalmazott egy kis szőkét. No, az aztán ismerte a szorgalmat! Kezelte a kenyérsütőt, és jártas volt a szüreti munkában is. Utána meg felvett egy másikat feketén, de az meg rest volt, mint a fő’d, így kiadta az útját.
Az asszony tenyerébe temetett arccal könyökölt, és nagyot sóhajtott: idén csak rá várt az ünnepek előtti nagytakarítás. Jogos elvárás a tisztaság. Nekiveselkedett. Kedvenc teendőjével kezdte, az ágyneműk felfrissítésével. A deres levegő az erkélyen kibillentette tompultságából. Hosszú fogai között széles ködfátyolt fújt, és elkezdte rázni a dunyhát. Hol fel, hol le.
