mocsár-pörjés józsef
Fotó: Gyulai Hírlap
Valami végérvényesen semmi. Egy nagy rácsodálkozás újra. Megint út. Megint a legelején. Ha valóban csak két kiszámítható pont van életünkben, s egyenes út vezet egyikből a másikba, miért állok újra és mindig itt. Egy helyben, egyedül, magamban. Mi az, amit elrontok újra és újra? Miért nem megy tovább velem ez az egész?
Lássuk be, ebben a történetben valami nagyon nem jól van. Valami hiányzik belőle. Vagy belőlem. Valami nagyszerű, ami végérvényesen rámutat arra. Isten ujja vagy valakié, valaki másé, de mutasson végre rá valamire! Hiába minden erőm. Hiába ez a tűz. Ez a vágy. Elemészt ez a neve sincs dolog. A csoda ma este sem történt meg. Ez bizonyos. Minden más most lényegtelen.
Nem tudom definiálni önmagam. Minden érzésem túlmutat mindenen. Nem értem, mi dolgom mindezzel. Nem értem, hogy mi van. Szavaim sincsenek arra, amit érzek. Ez a világnak nevezett valami számomra értelmetlen. Felesleges folyamatok végtelen ismétlődése. Nem érzem, hogy otthon lennék benne. Valami elvágyik belőlem, nagyon, s nem tudom hova.
Nem értem az időt. Nem érzem magaménak ezt a teret. Minden idegen itt. Ez nem én vagyok. Ez nem az én úgynevezett életem. Azt érzem, ide bezártak, leárnyékolják való világomat. Valaki, az az egyetlen valaki, aki lehet, hogy én magam vagyok, mondja meg, vagy üvöltsem végre ki magamból: te, nem én vagyok!