mocsár-pörjés józsef
Fotó: Gyulai Hírlap
Az úgy volt, hogy megéheztünk. Szerencsés helyzetben voltunk, mivel mindannyiunk gyomra most ugyanazért korgott. Egy „csiken”, két csibemájas, két „döner” pitában és egy magyaros volt a szerkesztőségi stáb rendelése.
Nem tudom, miért, de valamiért mindenki úgy vélte, hogy ez alkalommal én vagyok a legalkalmasabb eme megrendelés beszerzésére és leszállítására. Látva kollégáim éhező tekinteteket, úgy gondoltam, autóval gyorsabban megjárom a szerkesztőség és a Hamburger Bár közötti távot.
Felcsillant a szemem, ritka pillanat részesének éreztem magam, mivel a körforgalomból kikanyarodva éppen felszabadult a hamburgeres előtti legelső parkoló. Soha nem volt még szerencsém ott parkolni. Örültem hát kiváltságos helyzetemnek. Minden tiszteletem azé a helyé volt. Ezért gyönyörű ívben, méltóságteljesen kanyarodtam rá a parkolóra. Lelki szemeim előtt láttam, ahogy finoman lassítok, megállok, leállítom az autót, körülnézek, kiszállok…
Egy szempillantás alatt változott rémálommá minden. Az autóm elé, az üres parkolóba ugrott egy nő. Először nem igazán értettem, hogy mi történik… Rövid idő alatt minden világossá vált számomra: a bátor amazon saját testével vette védelme alá és birtokba a parkolóhelyet. Kezében kis vödör volt, a vödörben használt szárazelemek, ezt tette le a parkoló közepére. Mérges tekintetét rám szegezte. Testbeszéde egyértelmű volt.
Azért tettem egy próbát. Utólag belátom, nem kellett volna. A felvértezett amazon nem hátrált, non verbalitása verbalitásba csapott át. Voltam én ott és akkor minden, csak szép és rendes fiú nem. Beláttam esélytelenségem: az a (köz)parkoló az övé.
Kis vödrét, mint győzelmi zászlót, hátrahagyta, szúrós tekintetét még utolszor belém vágta, mielőtt elnyelte őt a parkoló mellett lévő villanyszerelési bolt ajtaja.
