MOCSÁR-PÖRJÉS JÓZSEF
Fotó: Gyulai Hírlap
…és hálás köszönetem annak a szép és nagy és hótiszta autónak, ami volt kedves és szíves majdnem lesodorni az útról, egészen pontosan a Kiss János altábornagy utca 13 centiméter szélesre száradt jégmentes hosszanti csíkjáról.
Igen, anyuka, elestem. Döntenem kellett: ragaszkodom a kerékpáros közlekedésre optimális aszfaltcsíkomhoz, és nem veszek tudomást a velem szemben közlekedő és közeledő négykerekű acéldobozról, vagy elhagyom ezt a biztonsági zónát, és téligumi-mentes kétkerekűmmel jégre futok.
Ám tessék azonnal megnyugodni, nem történt semmi bajom. Mondhatnám úgy is, hogy semmi olyan baj nem történt velem, ami aggodalomra adna okot, egyet leszámítva: ez pedig az általános emberi viselkedés szubsztanciája.
Nem tudom, hogy ki ült a gyönyörű autóban, de nyilván senki, hiszen nem állította meg emberi kéz a guruló acéldobozt, nem szállt ki belőle emberi lény, akinek lett volna szép arca és szeme, vagy ahhoz szája, hogy megkérdezhesse vele a jeges földön fekvő tőlem: – Nem történt semmi baja?
Mert nem történt, de tényleg. Nem tört el egy csontom sem. Fel tudtam állni. Újra fel tudtam pattani a kerékpárra, hogy kiélvezhessem a mínuszos tél örömeit. Egyébként pedig, és ezt komolyan mondom, hálával és köszönettel tartozom annak, aki azt a szép autót „rámvezette”, mert az esés következtében elmúlt az a kitartó, nyavalyás nyakfájás, ami már egy hete kínozott engem.
