Tóth péter
Fotó: Gyulai Hírlap
A jelenlegi helyzetet senkinek sem kell bemutatni, a koronavírus-járványnak „köszönhetően” az életünk fenekestül felfordult. Az elmúlt heteket sokan a négy fal között töltötték, pillanatok alatt kellett megváltoztatnunk szokásainkat, de azért vannak olyan dolgok, amelyek nem változtak. Például a sorban állás.
Történt, hogy nemrégiben elindultam számlákat befizetni – maszk, kesztyű, minden a helyén –, gondoltam, a délelőtti órákban kevésbé lesznek leterheltek a posták. Szörnyű tévedés volt.
A legtöbbek által csak kispostaként emlegetett hely előtt kilométeres sor állt. Csak egy ablak működött, így egyesével engedték be a várakozókat, de legalább mindenki betartotta az előírt távolságot. Talán pont ezt a helyzetet kihasználva kezdtek el többen tolakodni, és beállni a másik elé, bizonyosan azt hitték az újonnan érkezők, hogy csak nézelődünk.
Már jó fél órája strázsáltunk többekkel, amikor bekövetkezett az is, amire előzetesen számítottam: először bizonytalanul, majd egyre erélyesebben vetették fel páran, hogy ugyan miért állok sorba délelőtt 11-kor, amikor nem esek a veszélyeztetett korosztályba.
Mielőtt válaszolhattam volna, mások felvilágosították az egyre jobban felháborodókat, hogy a postákra nem vonatkozik a beléptetésről szóló rendelet, de azoktól, akik csak később álltak be a sorba, még érkeztek kérdések, hogy tulajdonképpen mit is keresek én ott, ahol éppen vagyok.
A befizetés végül rendben lezajlott, igaz, kicsivel több mint egy órába telt az ügyintézés. A történet slusszpoénja végül csak másnap csattant: ugyanabban az időben kerékpároztam a posta felé, mint amikor előző nap sorban álltam. Egy teremtett lélek sem állt az épület előtt.
