tóth péter
Fotó: Gyulai Hírlap
Reménykedve indultam útnak, sőt, ha őszinte akarok lenni, kétségem sem volt afelől, hogy sikerrel jár a küldetésem. Az optimizmusom azonban csak az első megállóig tartott.
Beléptem, és minden kongott az ürességtől, kérdésemre pedig, ahogy vártam az elém táruló látvány után, nemleges választ kaptam. Kissé megrendültem, de úgy gondoltam, van még esélyem, így elindultam a következő állomásra.
Ott sem jártam jobban, ugyanis ott már az ajtóban utamat állták, hogy nincs, ne is keressem. Ez volt az a pillanat, amikor komolyan elkezdtem félni, hogy nem járok sikerrel, de ezen a ponton még mindig nem adtam fel, ám ugyanez a helyzet fogadott a harmadik helyen is, amit meglátogattam, újabb kudarc.
Visszaültem a kocsiba, majd elkezdtem törni a fejem, hogy merre tovább. Eszembe jutott még két lehetőség, így elindultam a negyedik felé. Ott még az előzőeknél is jobban lelomboztak, mert nem csupán azt közölték, hogy nincs, de soha nem is volt. Ekkor már valóban kétségbe voltam esve, de még mindig ott volt az utolsó hely, az utolsó mentsvár.
Szaladtam, majdhogynem félrelöktem az utamban állókat, úgy vetettem be magam az ajtón, majd feltettem a kérdést. És jött a teljes megsemmisülés. Közölték ugyanis, hogy jelenleg nincs, de tíz perccel ezelőtt még volt. Tehát, ha az utolsó állomást választom másodikként, akkor kapok. Nem így tettem, nem kaptam. Fogalmam sem volt, hogy sírjak-e vagy nevessek, de tudtam, hogy így jártam, küldetésem kudarccal zárult.
Így esett, hogy hétfő este hét órakor elindultam venni egy kiló kenyeret, végigjártam öt boltot, de sehol sem kaptam.
