Kiss László
Fotó: Gyulai Hírlap
Új sorozatunk következő részében Kiss László írót, tanárt kérdezzük arról, hogyan telnek a mindennapjai a koronavírus-járvány idején. Elmondta, az online órák nem az igaziak, hiányzik neki a „vitézkedés” a táblánál.
– Mivel telnek a napjai, mennyiben más az élete, mint a járvány előtt?
– Leszámítva, hogy nem kelek túl korán, és nem indulok el egyből utána a munkahelyemre, az Erkel Ferenc gimnáziumba, szinte ugyanúgy telnek a napjaim, mint március 13-a előtt. Megnyíló Word-dokumentumok és tankönyvek, dolgozatjavítás, feladatlap-összeállítás, tanulás, olvasás. Természetesen mi is távoktatásban dolgozunk, ami egy pillanat alatt szakadt rá az egész pedagógustársadalomra, de az, úgy tűnik, derekasan helytáll, és le a kalappal a gyerekek előtt is. Nap mint nap tapasztaljuk a digitális oktatás csodáit, lehetőségeit, de ne legyenek illúzióink, a szó legszorosabb értelmében vett tanítás nem lehetséges közös légtér, személyesség nélkül. Meg kell „történjen” az óra, így pedig nem tud. Ami engem illet, örülök, hogy ez ilyen módon is bebizonyosodott. Várom, hogy újra a táblánál lehessen vitézkedni. Ami meglepett: sokkal több energiát emészt fel a virtuális oktatás, paradox módon például épp azért, mert sokkal több, nagyon is valóságos adminisztrációs munkát igényel. Focizni is jó lenne már, de a szabadságélményt szerencsére más forrásból is meg tudom szerezni. Mondjuk, pecázgatok. Azt engedi a kijárási korlátozás. Sportolunk, a keszegek meg én.
– Akad valami, amit ez az időszak hozott ki önből, és nem számított rá?
– Reméltem, hogy beindul az írás. Ehhez képest az első karanténnapok a tétlenség, a lefagyás jegyében teltek. Nem estem kétségbe, nem voltam fásult, nem éreztem írói „válságot” – egyébként sem írok sokat –, de valami nem engedett dolgozni, és olvasni se nagyon (ami persze szintén munka). Aztán ami elmaradt az irodalomból, azt pótoltuk filmekkel, sorozatokkal. És most már egy novellát is csiszolgatok. Mozdul ez, szépen.
– Mi az, amit nehezen visel?
– Azt hiszem, a bizonytalanságot. Hogy nem látni, nem tudni a végét. Olyan, mintha egy fikcióban élnénk.
