rontó judit
Fotó: Gyulai Hírlap
Sokunk életében előfordult már, hogy vártunk egy nagy eseményt vagy ünnepséget. A legjobban persze azokat az alkalmakat várjuk, amely után egy újabb elismerést vagy díjat tehetünk a polcunkra.
Izgatottsággal és lelkesedéssel gondolunk rá. Eltervezzük, mit veszünk fel, mit mondunk, hogyan viselkedünk. Az igaz, hogy hetekkel, hónapokkal azelőtt felkészülni rá mindig nehezebb, mintha egyik napról a másikra csöppennénk bele a szituációba. Mert mindig változhat valami. Nem lesz jó az időpont, mert közbejön valami, a kísérőnk nem tud velünk jönni – vagy urambocsá –, minket sem hívnak meg. De megtörténhet az is, hogy elmegyünk, és díj nélkül térünk haza.
Emberi természetünk velejárója, hogy elfog minket a csüggedés, a letargia. Jön az önmarcangolás és a magunkba vetett hit megkérdőjelezése. Miért velem történik ez meg? - tesszük fel a kérdést újra és újra.
A társunk, a barátaink vigasztalnak minket. Ők már akkor azt mondják, hogy az elismerést nem tömör tárgyakban, hanem szavakkal illetett dicsérettel is át lehet adni. Csak az a csökönyös díj utáni vágy ne marcangolná a lelkünk! Mert ezt szoktuk meg, ebben nőttünk fel. Belénk ivódott, hogy ha nincs díj, akkor nem mi vagyunk a legjobbak. Ez így igaz?
Majd amikor megnyugszunk, és tiszta fejjel tudunk gondolkodni, előjön a kedvenc mondatunk, hogy adni jobb, mint kapni, ezt mindenki tudja, mert nem mindig lesz az, amit akarunk, néha el kell engednünk dolgokat...
