Gurzó K. Enikő
Fotó: Gyulai Hírlap
Gyakran kérdezik meg tőlem, miért nem járok autóval, hisz rengeteg időt takarítanék meg. Az a helyzet ugyanis, hogy szinte nem is él már olyan lény a földön, aki napszaktól függetlenül ne látott volna gyalogolni vagy biciklizni. Szinte olyan sem, aki ezért ne sajnálna.
Nem győzöm magyarázni, hogy ez nem szánalom dolga, semmi köze a pénztelenséghez, de még az egészséges életmódhoz sem. Valami egészen mással függ össze.
Mondhatnám, a félelemmel, bármennyire is nehéz ezt így kijelentenünk saját magunkról. Azért nem tekerek az országúton, hangsúlyozom ilyenkor, és azért nem ülök volán mögé, ha hosszabb távra indulok, mert félek. Félek, mert tudom, hogy lassúak a reakcióim, hogy könnyen elkalandoznak a gondolataim, hogy a sötétben nem látok rendesen, és megijedek, ha szembejönnek velem a pályán.
Ám elsősorban azért nem vezetek, mert utálok bent ülni egy dobozban, bezárva lenni bármibe is. Én azt szeretem, attól vagyok jól, ha szabadon sétálgathatok a fák alatt, letérhetek a járdáról, belehempereghetek a fűbe, belehallgathatok a madarak perlekedésébe, belenézhetek a felhőkbe, miközben ez senkit sem zavar.
Az alkotásban is ezt szeretem. Valahogy így: ha megnyitnak előttem egy üres word dokumentumot, és azt mondják, ez a tiéd, elmúlik minden szorongásom, és megsemmisülnek a menekülési útvonalaim. Ezen az oldalon ugyanis magam lehetek.
Megírhatom a rend és a béke világát, a gonoszkodások és kitolások nélküli társadalmat, mindazt, amire vágyom, amit látni szeretnék magam körül, amelyben jól érezném magamat. Amióta felnőtt lettem, azóta akarom ezt, és azóta írok szinte minden műfajban. Mert az, amit megfogalmazok, mondatokba szedek, életre kell, létrejön.
