Gurzó K. Enikő
Fotó: Gyulai Hírlap
Van egy tanműhely itt, a temető mellett, belenőve a sírkertbe. Jó hely… A temető túloldalán is van valami ehhez hasonló, de egyelőre maradunk ennél az oktatási objektumnál, amely, ha megyek, bal felől esik, ha jövök, jobb felől. Azért így, mert állítólag minden relatív.
Ahogyan vesszük. Mert amiről most beszámolok, egyáltalán nem az. Ha egyáltalán reális, és nem csupán a képzelet szüleménye, vagy nem valamiféle látszatvilág, amelyben elszabadult a pokol.
Az eset azzal kezdődik, hogy megy elöl a pedagógus, vezeti a csapatot a gyakorlatra, gondolom, és követi őt az osztály (fele/negyede), egy halmaznyi kilencedikes-tizedikes arc, és sok-sok égő cigi a szájakban. De ugyanez fordítva is érvényes: elöl megy a dohányfüstbe burkolózó osztály, utánuk kullog a pedagógus. Ez az a jelenet, ami nem változik, folyton ugyanaz, tehát nem relatív, nem úgy alakul, hogy egyszer igen, máskor meg nem. Ezért is kezdem elhinni, hogy teljesen blőd vagyok, amikor elhiszem, egyszer majd csak megmozdul a tanár jobb vagy bal keze, és kitessékeli a szájakból a blázt. De nem. Az ügy nem akar jóra fordulni.
És érdekes, a pedagógus nem, én viszont megint látom. És látja a szomszéd bácsi is és az egész utca. És tudomásul vesszük, és ennyi. Mert hát mi egyebet tehetnénk? Idegenek vagyunk, nem az anyjuk, nem az apjuk, de még tantestületi tagok sem. Mivel ez a felállás, kimondjuk: ha azok lennénk, valószínűleg mindez nem fordulna elő a temető innenső oldalán.
