Tóth péter
Fotó: Gyulai Hírlap
Vannak olyan napok, amikor az embernek semmihez nincs kedve. Nem akar kimozdulni, nem kívánja mások társaságát, csak egy kis csöndre és egy jó filmre vágyik. Pontosan ilyen nap volt az augusztus 20. is, ezért nem volt ellenvetésem, amikor a barátnőm felhívott, hogy ne menjünk este bulizni, csak együnk egy hamburgert. Örültem. Akkor még.
Autóval indultunk el, este nyolc körül. A gondok már a sarkon elkezdődtek, rájöttünk, hogy szombat van, de ünnepnap is, ami elképesztő forgalmat, hömpölygő embertömeget jelent. A pár perces út közel negyedórásra sikeredett, nem számoltuk bele a kocsisorokat és a szuicid hajlamú gyalogosokat. Ahogy az ilyenkor lenni szokott, a sor vége valahol a gyulavári hídnál volt, de elhessegettem a negatív gondolatokat. Kikértük az öt menüt elvitelre – kedvesem családját is szerettük volna megörvendeztetni valami finomsággal –, majd vártunk.
A huszadik perc környékén kezdett el tikkelni a szemem, de próbáltam arra koncentrálni, hogy nemsokára véget ér a kínszenvedés, és eggyé válhatok azzal a bacon burgerrel. Végre szólítottak minket, felkaptuk a csomagot, és már ott sem voltunk. Hazafelé a gyomorkorgásom kezdte elnyomni a motorhangokat, az egyetlen útba eső zebránál a város teljes lakossága átkelt, de már semmi sem zavart. Asztalhoz mindenki, csomag kipakol, öt üdítő, öt krumpli, négy hamburger. Négy. Ami bárhogy számolom, nem öt. És persze a bacon nincs meg. Nem tudtam eldönteni, hogy üvöltsek vagy teljes lemondással roskadjak magamba. Kocsiba vissza, gyalogosok között szlalomozva vissza, sorban előrefurakodni, szólni. Nincs gond, emlékeztek, elhitték, megkaptam. Persze nem is rájuk haragudtam, forgalmas este volt. De annyi biztos, hogy nemzeti ünnepeken nem akarok többet hamburgert enni.
