oláh szabolcs
Fotó: Gyulai Hírlap
Jönnek-mennek a buszok, utazunk mindig: napszakokon és évszakokon át. Bár ugyanaz a csend honol a szombat éjszakai járaton, mint a hétköznap hajnali munkába járóson, a kerekek másképpen forognak. Az átlag utazó nem gondol a vele rohanó közlekedési eszközre. Nem érdekli, hogy a busz honnan jött és holnap merre megy, hogy romolhat el, és mi történik a titokzatos garázsmenet alatt.
A busz lehet tiszta vagy piszkos, ki milyet fog ki. Egyikünknek jobb hely jut, másnak egész úton állnia kell. Az utas folyton panaszkodik, fázik vagy éppen melege van, de a jármű burkán nem látja az évszakok szélsőséges rétegeit, a ráfagyott hólét, a hideg nyirkot, a megszáradt sarat.
Az utas eldöntheti, hogy melyik buszra száll, hová tart, de pontosan nem tudja, milyen úton, és mikor jut el oda. És azt sem, hogy közben kivel utazik, hol találkoznak egyéni különjárataink. Az egyik utazó csak befelé tekintget, ő az, akinek fogalma sincs, hol tart éppen. Amelyik meg csak kifelé bámul, soha nem ismeri meg azt a szemező szemrevaló szemben ülőt.
Az út alatt a sofőr rendületlenül dolgozik. Egyszer elégedett vele, máskor pikkel rá az utazóközönség. Ettől függetlenül mindenki életére vigyáz. Arra is, aki tülekedik, arra is, aki előreenged. Ugyanúgy felel a pofátlan terpeszkedőért és az előzékeny helyátengedőért. Azért is, aki behány, azért is, aki bliccel.
A busz olykor felgyorsít, máskor megáll. Van, amikor miattunk, és van, hogy lerobban. Közben utunk csak telik, fogy, majd vége szakad. Valaki korábban leszáll, a másik egészen a végállomásig utazik. És nem tudni, melyik jutott céljához közelebb.