Találkozásaink puha labirintus-szöveteiben ébredek. Vannak dolgok, vagy olyanfélék, amiket más nevezhetőség híján csak dolgoknak mondunk. Meg van a puszta létezés. És most van ez a decemberi hideg. S van valami folytonos éhség is, de nem a gyomorban, hanem a felett, valami meghatározhatatlan helyen az emberi testben, a húsok és a szövetek között megbújva, elrejtve, ahol az egész világ, mint korgó gyomorban a sav, emészti fel önmagát.
Minden reggel tükörbe nézel, pupilládban tágul a világegyetem, egyedül és mezítláb a fürdőszoba hideg kövén, minden szentimentalizmusod ellenére sem hiszed, hogy ez, vagy az, egyszóval a dolgaink, csak úgy mennek a maguk útján. Valami sors, vagy varázslat, vagy ahhoz hasonló biztosan kell. Mert amikor azt mondtad, hogy olyan varázslatos ez az egész, akkor biztosan volt abban a pillanatban valami meghatározható.
Nehéz különbséget tenni a dolgok, vagy az olyanfélék között, amiket jobb híján dolgoknak nevezünk. Mert mi az én dolgom itt a Földön? Vajon a te dolgod mi?
Elértem egy ajtóhoz. Negyven földi évet gyalogoltam idáig. Itt állok a sötétben, itt, a fényre nyitott ajtó előtt. Nem tudom, hogy mihez ragaszkodom igazán. Mi fájna a legjobban, ha nem lenne. Mibe szakadjon a köröm és a karom, mert annyira kell. Miért adnám oda az életem? Ami bizonyos, dolgaink meghatározhatatlansága is meghatározható. Pontosan olyan érzés ez, mint amikor az éjfekete csillagos ég alatt beleborzongunk ismeretlen világunk végtelenségébe. Porszem-effektus.
A hit nem remény. A remény nem hit.
Csak a jóra vágyom. A lélek a legpontosabb iránytű. Minden jó bennem van. Minden út hazavisz. A megbocsátás megtisztulás.
Megéreztelek.
