Már nagyon vártuk a tavaszt. Idén kicsit késett, de csak eljött, ahogy mindig. Természetesen jött vele a víz is, volt belőle jócskán az árterekben, akárcsak a lapályokon, bejött a kertekbe, meg a házba is. Mégis elmondhatjuk: régiónkban a legnagyobb természeti katasztrófákat a földi élet alapja okozhatja. Hála Istennek itt nem jellemző a településeket eltüntető földrengés, hurrikán, cunami, lavina, vulkán. Ezzel szemben szinte egymást érik a nyílt vizek, folyók, tavak, csatornák.
Nem kell bemutatni a környék ezen előnyeit a szúnyogoknak sem, akik a jó idő jöttével előszeretettel üdvözölnek minket, szabadban egyre többet tartózkodó, terített asztalaikat. Ilyenkor jó látni, hogy egy anyagból vagyunk összegyúrva – kortól, nemtől és hovatartozástól függetlenül – csapkodunk és vakaródzunk. Persze vannak, akiket jobban „szeretnek” a repülő vérszívók.
Engem speciel imádnak a szúnyog csajok. A Fehér-Körös és egy tó szomszédságában nőttem fel, úgyhogy hegedülésük hallatán érezhetnék egy kevés nosztalgiát is, mégsem régi jó ismerősökként köszöntöm az apró vámpírokat. Megpróbálok valamiféle szimbiózisra törekedni velük: nekik a peték lerakásához kell a vérem, nekem meg némi elégtételt okoz, amikor széttrancsírozhatok néhányat „meló közben”. Ilyenkor eszembe jut a régi sláger, ha „újra itt van a nagy csapat", akkor "csapjad össze a mancsodat”. Elűzésükhöz nem kell drága vegyszereket venni, léteznek természetes szúnyogriasztó fűszerek, aromák is, amelyek hatnak talán valamennyire. Persze, csak ha folyton nálunk vannak!
Sokunkon, a kellemetlenkedő rovarok csípése után egy gyalázatosan viszkető, lassan múló pír marad. A kenőcsök nem sokat jelentenek, a körmök meg csak pillanatnyi enyhítésért húzgálják a barázdákat a bőrön. Amikor már kibírhatatlan a viszketés, egyvalamit tehetünk: felidézzük azokat a téli perceket, amikor a friss, metsző szél éles hópihéket csapdosott az arcunkba. Akkor eszünkbe sem jutott, mennyire nem hiányoznak a szúnyogok!
