Ha Gyuláról érdeklődünk egy átlagos honpolgártól, valószínűleg a várfürdőt, a várat, a gyulai kolbászt és a rendezett, virágos köztereket említi először. Néha azonban ennél jóval szokatlanabb véleménnyel is találkozhatunk.
Településünkön vendégeskedő ismerősöm például a következőképpen foglalta össze a város hangulatát: Gyula egy olyan hely, ahol mindig látni az eget. A kissé enigmatikus mondattal arra utalt, hogy városunk élhető és szerethető hely, ahol az utcákon sétálva nem botlunk gigantikus irodaházakba, melyek betondobozba zárják az embert, és eltakarják a kilátást.
Nem tudni, hogy a február 5-ei „tüntetésáradat” mit tesz hozzá a városról kialakult képhez, vagy éppen mit vesz el belőle, s azt sem lehet előre megjósolni, hogy végül miből és kiből lesz itt sok(k). Mindenesetre a gyulaiak többsége feltehetően némi szorongással vegyes érdeklődéssel szemléli, hogy lakóhelye néhány napra a politikai csatározások hadszínterévé, egyúttal a nem hivatalos kampányidőszak kiindulópontjává válik.
Kétségbevonhatatlan, hogy a körülöttünk zajló események hatásai alól senki sem vonhatja ki magát, az élet azonban a kihelyezett frakcióülés, a tüntetés és a Békemenet ellenére sem áll meg: dolgozni, gyereket nevelni, táplálkozni vagy aludni mindezek ellenére is kell. A pékek ezen a héten is megsütik a cipókat, a diákok ezen a héten is megírják a matematikadolgozatot, a fodrászok ezen a héten is levágják a hajat, s az anyák ezen a héten is megfőzik az ebédet.
Egy bizonyos: a transzparensek néhány nap múlva eltűnnek, mi azonban – politikai hovatartozás ide vagy oda – továbbra is itt éljük mindennapjainkat a városban, ahol mindig látni az eget.
