A 21. századból nézve hihetetlennek tűnik, hogy néhány évtizeddel ezelőtt még hosszú sorokban várakoztak a magyar emberek a boltok előtt, hogy életükben először megkóstolhassák a banánt vagy a narancsot. Választékban ma már nincs hiány, az áruházak polcai roskadoznak az élelmiszerektől, megszámlálhatatlan féle-fajta csokoládé, joghurt, kenyér, felvágott sorakozik a vásárlókra várva.
A termékek csomagolásán található apró betűs írást olvasgatva, akár úgy is érezhetjük, nem élelmiszerüzletben, hanem elvarázsolt kastélyban járunk, ahol semmi sem az, aminek látszik. Valószínűleg már senki nem kapja fel a fejét azon, ha a Túró Rudiban alig van túró, ha a gesztenyemasszában több a burgonyapehely, mint a gesztenye. A csökkentett zsírtartalmú ételek térnyerése óta az élelmiszeripar fűszerek helyett inkább mesterséges ízfokozókat használ, hogy visszacsempéssze az elveszett ízeket. Manapság szinte nem találunk olyan élelmiszert, amiben ne lenne valamilyen adalékanyag.
A hátoldalon feltüntetett E-számok hosszú sora persze nem feltétlenül jelenti azt, hogy amit megeszünk, az káros az egészségünkre. Az átlagos vásárló nagyon keveset tud az adalékanyagokról, és még kevesebbet azok hatásairól. Én, mint átlagos fogyasztó, nem tudom például, hogy az E 120 névre hallgató ételszínezék hogyan hat a szervezetemre, az azonban biztos, nem villanyoz fel a gondolat, hogy az általam jóízűen elfogyasztott gyümölcsjoghurt a bíbortetű nőstény egyedeinek köszönhetőn nyerte el szép, rózsaszín árnyalatát.
Nem tudni, a jövőben merre vezet az élelmiszeripar útja. Száz év múlva talán úgy állítjuk elő étkünket, mint a ’80-as években készült, Látogatók című csehszlovák sci-fiben: tubusból varázsoljuk elő a tortát, a sült csirkét, a rántottát. Vagy visszatérünk a régi, jól bevált módszerhez: saját kiskertünkben szedünk epret a joghurthoz.
