Ha az időnek volna íze, vajon milyen lenne az? Ha most itt lenne, azt kérdezném meg magától, mire gondolt, amikor azt írta, hogy borzasztóan fáj a semmi.
Nekem egy hosszú nyár jutott eszembe. Magányos és unalmas nyár. Mégis olyan jó beleburkolózni emlékébe. Az egyedüllét nyara. A vár, a Csónakázótó meg én. Oda ültem ki reggel és délután is. Azon a nyáron csak József Attilát olvastam. Úgy emlékszem, könyvtári kötet volt, pici, tenyérbe illő fekete kötésben, olyan régi, jó régi szaggal selymes lapjai között.
Akkoriban a könyvtárban külön teremben voltak a verseskötetek. Megálltam a terem közepén, háromszázhatvan fokban elkezdtem forogni testem tengelye körül, így választottam verseskönyvet magamnak. Talán mások nem néztek teljesen egészségesnek ott, a könyvtárteremben, ahogy forogtam és forogtam és forogtam... Annyira ismertem annak a szobányi teremnek a könyvespolcait és verseskönyveit, hogy az új köteteket a könyv gerincéréről be tudtam azonosítani.
Szóval az a nyár, amikor ott ültem hosszú órákon át a csónakház melletti padon, a gyulai várral szemben, József Attilával. Volt abban a nyárban valami ismeretlen várakozás. Akkor még minden ott volt. Minden gondolat. Minden vágy. Minden szó. Minden gesztenyefa a parkban az enyém volt. Időtlen kép mindez bennem. S annak az időnek íze volt. Jöjjön, üljünk le abban az évben a vár elé, József Attila verseket akarok olvasni magának.
