Bezzeg az én időmben…! – hangzik el ükszüleink, dédszüleink, nagyszüleink, szüleink és majd a mi, a gyerekeink, az unokánk, a dédunokáink, az ükunokáink szájából.
De vajon milyen lehetett és milyen lesz az a bezzeg-idő? Milyen volt 1915-ben a Monarchia hadseregében harcolni, milyen lehetett fővárosi fogalmazóként élni a múlt század húszas éveiben, hogyan teltek egy traktorista lány mindennapjai az ’50-es évek elején, és mire fog majd emlékezni a digitális technológia világában felcseperedő Y generáció?
Saját életünkről és korunkról a körülöttünk lévő tárgyak árulkodnak leginkább. Nagymamám elemi népiskolai értesítő könyvecskéjének belső oldalain például még szükséges tudnivalóként sorolták fel, hogy „nem szabad a lakásban köpködni, mert a köpés undorító és terjeszti a betegségeket is”. Az egészséges táplálkozással kapcsolatban a megsárgult könyvecske legfontosabb tanácsa, hogy a lányok tanuljanak meg jól főzni, mert „nem az a jó táplálkozás, ha valaki finom ételt eszik, ami legtöbbnyire nem is tápláló, vagy nagyon sokat eszik, amitől beteggé lesz, hanem az, ha valaki rendesen él, azaz egyszerű eledelét rendes időben, rendesen elkészítve fogyasztja el”. Más idők, más problémák.
A másodpercek, percek, órák, évek, évtizedek, évszázadok észrevétlenül követik egymást, s mi magától értetődő természetességgel illeszkedünk bele saját korunkba. Csak néha – amikor rátalálunk egy-egy régi kacatra – döbbenünk rá arra, hirtelen mennyit változott a világ, s kedves nosztalgiával gondolunk vissza gyermekkorunk és fiatalkorunk rekvizitumaira: a Zizire, a kétsoros görkorcsolyára, a nyakba akasztható pénztárcára, az űrhajós sapkára…
