súr enikő
Fotó: Gyulai Hírlap
Múlt héten az utolsó csehországi telefonfülkét is leszerelték, olvasom, és a hírről eszembe jut az a gimnázium épülete előtt álló piros fülke, amit jó párszor felkerestem tanítás után, ha fontos megbeszélnivalónk akadt a város másik végén lakó barátnőmmel.
Gyűjtöttem az aprót, hogy mindenről be tudjunk egymásnak számolni. Ha elfogyott, visszahívott a fülke számán, hogy tovább trécselhessünk. Hogy mi volt olyan fontos, már nem tudom, de a foghíjas telefonkönyvre és a fülke illatára a mai napig emlékszem. Jó szaga volt, valamilyen férfi dezodorra emlékeztetett.
Nem tudom, megvan-e még az a piros fülke, rég jártam arra. Ha még áll is, valószínűleg ugyanaz a sors vár rá, mint a csehországi társára. Egyszer csak leszerelik és elszállítják, mert már régóta nem éri meg fenntartani. Mert már senki nem ott beszéli meg a fontos dolgokat. Ha szerencséje van, nyilvános könyvbódé lesz belőle, mint külföldön sok helyen, vagy nyilvános vécévé alakítják át, mint az egyik nagykanizsai szőlőhegyen álló készüléket.
Arra persze még várni kell, hogy az összes fülke eltűnjön a magyar utcákról. Bár a nyilvános készülékekről havonta mindössze egy órát vagy még annál is kevesebbet telefonálnak, nálunk még mindig több ezret tartanak fenn, mert a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság határozatban írja elő a működtetésüket.
Igaz, már fel se tudom idézni, hogy mikor hívtam fel valakit nyilvános telefonról, mégis örülök neki, hogy nálunk még vannak régi fülkék. Lehet, nosztalgiából felkeresem azt a jó szagú pirosat, ami annyi fontosat hallott. Csak ne felejtsek el aprót gyűjteni.
