BODÓ SÁRA
Fotó: Gyulai Hírlap
Nem tudom, milyen lesz idén a május, lesznek-e langy levegőjű hajnalok. Mint annak idején, középiskolás koromban. A május végi tanulós-hajtós-jegyjavítós időszak minden évben eszembe jut.
Kémiából nem voltam erős, (de, erős hármas!), akkor már eléggé „humánosan” fogadtam be a világ megismerését kínáló tantárgyi anyagokat. De nem nyugodtam bele a „közepességbe”, küzdöttem, hogy az a hármas ne csúfítsa el a bizonyítványomat. A délutáni szilencium ideje nem volt elég, hogy minden tantárgyból alaposan felkészüljek másnapra, ezért a kémiát hajnalra hagytam. A biológiatanárunk javasolta, a sokféle tanulási módszer mellett, hogy tanuljunk reggel, amikor még friss az agyunk. Persze a kollégiumban nem lehetett tetszés szerint felkelni, csak ébresztőkor. Titokban, csöndben, az ágyamon gubbasztva tanultam, míg a többiek még a másik oldalukra fordultak. Így ment ez áprilisban, de májusban lebuktam. A nevelőnő megjelent öt órakor a hálóteremben, nesztelenül járt, és kitárta az ablakokat, hogy bejöjjön a friss májusi levegő, és meglátott... Azt hittem, itt a világ vége! De nem. Odasúgta, hogy másnaptól, ha szükségem lesz hasonló hajnali tanulásra, jelezzem, és amikor felkel fél ötkor, felébreszt, és bemehetek a szobájába tanulni. Így történt. Sokszor. Kémiából megszereztem az áhított négyest, és jeles bizonyítvánnyal abszolváltam a tanévet.
Több évtizeddel később persze megállapíthatom, hogy vajmi kevés kémiai ismeretet hasznosítottam az életemben. És mégis megérte annyit és úgy készülni ebből a tantárgyból, mert rengeteget tanultam közben. Képleteket, egyenleteket, számításokat. Is. De legfőképpen a világot, az emberi jellemet és önmagamat. Megismertem a csöndesen törődő, segítő, a tanulni vágyó kiskollégistát tisztelő nevelőt. A maga kényelméből adott, a bizalmába avatott, amikor a szobáját átadta, hogy tanulhassak. Titkokat őriztünk, bizalom szövődött közöttünk. Sose mondtam el a szobatársaimnak, hogy Zs. néni gyönyörű kontya póthaj, amit reggel csatol fel. Csak én tudtam, senki más. A kémiatanárnő – pár évvel az érettségi után – egy címerezőtáborban vallotta be, mennyire csodálta a kitartásomat, az akaraterőmet. Hogy olyan nagyon küzdök kis célért is. Madárcsicsergős, langy levegőjű májusi hajnalok, gyertek, kitárt ablakomban várom, hogy másoknak is segítsetek emberré válni!
