bodó sára
Fotó: Gyulai Hírlap
Nem értem. Teljesen természetes kijelentés az iskolában, hisz a különböző fejlettségi szintű, felfogású tanulókra zúdítjuk rá a tananyagot. Örülök az effajta megnyilatkozásoknak. Aki ilyet szól, résztvevője az oktatásnak.
Figyel, megpróbálja megérteni a dolgokat. Elhelyezi magát a működő egészben: ott van, de antennái nem tudtak rácsatlakozni az adásra. De jelzi: S. O. S.! Ilyen esetben valamiféle korrekció következik, az interakció sikerrel jár: újra bevonódik a folyamatba a diák. Köze volt önmaga továbbfejlődéséhez. Aztán van a „Nemééér-tem!” Ez a különleges intonációjú mondat azok száját hagyja el, akik nem is akarják érteni a dolgokat. Ráadásul ehhez még sajátos képi megjelenítés is társul: unott arc, távolba révedő szemek, a minden mindegy arckifejezés üzenete. Ez nem segítségkérés, ez konstatálás: ebben a helyzetben ő kívülálló. Már akkor nemééér-ti, amikor még nincs mit értenie. Még a feladatlapot se kapta meg. Ó, azok az érthetetlen megfogalmazású utasítások! Válaszd ki, húzd alá, karikázd be! Nemééér-tem! És tényleg nem érti. Csinált ugyan valamit, szöszmötölt, töltötte az időt, úgy tett, mintha…Nem érti a szavak jelentését, a mondatok logikáját. Pedig hát az a jó, ha értjük a rendet. Értjük a világunkat. A rendet a világunkban. Van úgy velem is, hogy nem értem. Nem értem az időpontkérések időpontkérését, aztán a kijelölt időpontok időtlenné válását, a boltban szülőket rugdosó gyerekeket, a gyereket rángató szülőket, a zárás előtt 10 perccel vevőt is kisöprő boltosokat, a szenvtelen arccal, minimális kommunikációs készséggel rendelkező hivatalnokokat, a kerékpárúton sétáló felháborodott ráérőket, a vasárnap reggel üvegszilánkoktól csillogó útszéleket, a köszönöm nélküli hétköznapokat és a virág nélküli ünnepeket.
Nemééér-tem!
