bodó sára
Fotó: Gyulai Hírlap
Akármilyen is az idei május, a hideg időnek már vége, készülhetünk a nyárra. Ideje átnézni a szekrényeket, kidobálni a megunt holmikat, és elővenni a kedvenc ruhadarabokat. Harminc év óta ilyenkor megremegő kézzel nyúlok egy kabáthoz.
Egy fehér zakóhoz. Elegant, olvasom a belső címkén. Hibátlanul őrzi az elmúlt évtizedeket. S azt a napot, amikor végérvényesen felnőtté váltam. Az első paraszolvenciaadásom sutasága és sikertelensége ott lapul a zsebében. Pedig én igazán HÁLÁS akartam lenni egy gyereksebésznek. Egy csecsemő életéért. Az én gyermekem életéért.
A professzor úr a kis borítékot visszazárta a tenyerembe, megcsodálnivalóan finom férfikezével átfogta kisgalamb-öklömet, s azt mondta: vegyen a kislánykának érte valamit, megérdemli, mert úgy akar élni, s önmagát is ajándékozza meg, mert úgy akarja, hogy ő éljen. De egyszer még hozza el hozzám, kérem.
S húsz év múlva egy halk kopogás után a tanár úr szobájában megjelent a HÁLA. Egészséges, vidám egyetemista lány mutatkozott be. Pyelon et ureter duplex, mondta dr. Szabó Mihály, s mély főhajtással kezet csókolt az Életnek.