Bodó Sára
Fotó: Gyulai Hírlap
Kis pukkancs, mondták a zöldfülűre, aki szokatlanul (bosszantóan?) céltudatos, magabiztos, önérzetes volt.
Nekiment mindennek és mindenkinek, ha úgy érezte, igazában megbántották, ha sértették az érdekeit. (Korábban a saját, majd egyre inkább mások érdekeit helyezte előtérbe.) Ha ostoba, fölösleges, ál-dolgok elvégzését és hazug érzelmek megvallását kérték vagy várták el tőle. Igazságérzete az átlagosnál fejlettebb, sokkal fejlettebb volt. Lelke röntgenképe – ifjúkora ellenére – tele volt behegedt, beforrt konfliktusok lenyomatával. Kos-létét zsigerből élte, a kudarcok edzették, a személyisége kiirthatatlan – de jó! – jegyei hajtották-űzték afelé, amit úgy aposztrofált: igaz élet. Kötözködő, a kákán is csomót keres, mondták rá évtizedek múlva. Mért érdeklik folyton a világ dolgai? Fordítva lát mindent. Biztos boldogtalan. Lehet, hogy nincs is családja. Meghasonlott, mondták évekkel később. Pedig valamikor csupa tűz volt, csupa elevenség! Bátor is, ha kellett, törékenysége ellenére jól állta a sarat, valamiért, valakiért mindig küzdött. Sokszor magányosan, tán szeretett szenvedni kicsit. Többnek érezte így magát, erősebbnek. Figyelni kellett rá, ha beszélt, jól érvelt, tele volt érzelemmel minden mondata. Kár érte! Lelke jobbik fele rázkódott még egyet-kettőt, számolt, mennyi még, néhány év? Rajta, legyen hát keretes szerkezetű ez az élet!
