Gyulai Hírlap - A balba

Állok a sátor előtt, szemerkél az eső. Előttem ketten várakoznak, egyikük, egy negyvenöt körüli nő nevét hosszasan keresgélik a katonák. Megismétli, hogy hívják, aztán újra elmondja, ki a háziorvosa, és hogy mikorra kapott időpontot. Három órával hamarabb érkezett, de nem ez a gond, hanem hogy nem szerepel a listán. Azért kedvesen bekíséri egy idősebb baka az épületbe, hogy tisztázzák, miért nincs a neve a papíron. Néhány perc múlva belépek utána az ajtón, kis várakozás, kiderül, a nő elcserélte a napot egy ismerősével, de az ő nevét sem találják az előző napi listán. Míg megoldást keresnek a problémára, kézfertőtlenítek, aztán belépek egy terembe, és leülök az egyik székre a többi várakozó mellé. Illetve nem pont melléjük, mindenki ügyel a távolságtartásra, csak az együtt érkező házaspárok ülnek közvetlenül egymás mellé. Kisvártatva megérkezik egy fiatal egészségügyi dolgozó, mondom a nevem, a háziorvosom nevét, aztán megméri a testhőmérsékletem. 36,2, felírja a hozzájáruló nyilatkozatom bal felső sarkába. Ugyanolyan kedves, mint a kinti katonák, ha nem lennék betojva, egész jól érezném magam. Kis idő múlva harmadmagammal átülök egy folyosóra, onnan egyesével lépünk be a helyiségbe. Bemegy egy nő, aztán a férje, aki nagyon fél, legalábbis a felesége szerint. Ötven körüli, jól megtermett ember, ha ő be van rezelve, nem olyan gáz, ha én is. Én következem, belépek, köszönök, leveszem a kabátom, átadom a nyilatkozatot, leülök, végignézik az ikszeimet, kérdik, melyik karomba kérem, a balba, felhúzom a karomon a pólót. Beoltottak.