Tóth Péter
Fotó: Gyulai Hírlap
Az a bizonyos este is olyan volt, mint a többi: a ház már elcsendesedett, mindenki aludt. Erre készültem én is, egyre laposabbakat pislogtam a könyvembe, és már éppen készültem magam átadni az álomnak, amikor hangos üvegcsörömpölés vetett véget az éjjeli idillnek
A másodperc tört része alatt kiröppent az álom a szememből – a könyv pedig a kezemből –, ahogy meghallottam a hangot, tudniillik a földszinten van egy kijárat a hátsó teraszra, az ajtó tetemes része pedig üveg, így lelki szemeim előtt már ki is rajzolódott a kép, ahogy valaki betörte az üveget, a házba pedig marcona betörők, emberrablók, esetleg vámpírok és egyéb éjszakai teremtmények hordái özönlenek be.
Néhány pillanatig síri csöndben vártam, hátha meghallom az illetéktelen behatolók lépteit, motoszkálását, de nem történt semmi. Kikászálódtam az ágyból, próbáltam minél nagyobb csendben lenni, mintegy leplezve, hogy elindultam megkeresni a zaj forrását.
A folyosóra kiérve továbbra sem tapasztaltam semmi szokatlant, de biztos, ami biztos, a szomszéd szobából magamhoz vettem a sógorom bozótvágó kését – kihegyezett karó és ezüst pisztolygolyó híján –, majd immár kissé magabiztosabban elindultam a földszintre.
Félúton meghallottam egy furcsa, csöpögő hangot, ekkor pedig már tudtam, hogy mi történt: nem, nem követtek el senkin rituális gyilkosságot, hogy kivéreztessék, csupán a szekrény tetejére a délelőtt folyamán felrakott, korábban valószínűleg felrázódott pezsgő adta meg magát, és nemes egyszerűséggel szétpukkant.
Betörés tehát nem történt, de az igazi kálvária még csak ekkor kezdődött: a pezsgőben úszó konyha hajnali egy óráig tartó takarítása.
