Súr Enikő
Fotó: Gyulai Hírlap
Osztálykirándulás előtt anyukám kis vécépapírtekercset nyomott a kezembe, mondván: sosem lehet tudni, hol jön rád. Ezt gyerekként túlzó és fölösleges gesztusnak éreztem, gondoltam, elég lett volna néhány papír zsebkendő, de a békesség kedvéért zsebre vágtam a bizarr útravalót.
Később, amikor a busz fele már több napja hasmenéstől szenvedett, rájöttem, a vécépapír az egyik legfontosabb útravalóvá válhat. A kirándulócsoport egy része már a vacsorához is klozettpapírral ült le, a csorbaleves és a kenyér mellett katonás rendben, szégyentelenül sorakoztak a tekercsek. Az érzékeny gyomrúak egy-egy hegygerincnél megállva nem a tájban gyönyörködtek, hanem kökénybokrot kerestek, hátha a mélykék bogyók enyhítik valamelyest a belek perisztaltikus mozgását.
Bár én a székrekedéssel küzdők táborát erősítettem, átéreztem a másik csoport szenvedéseit, és megértettem: anyukám biztosra ment. A szülői gondoskodás a lehető legbizarrabb és leghétköznapibb dolgokban is alakot ölthet, a budipapír bizony a szeretet jele.
Felnőttként sokszor hallottam a nővéremtől, mióta anya lett, a fekáliáról, a hányásról és a takonyról szól az élete. Mégse volt megbánás a hangjában, mindez a hétköznapjai észrevétlen részévé vált. Pelenkázott, mosott, szoptatott, fürdetett, orrot fújt, ágyneműt cserélt, lázat mért, orvoshoz vitt, mint az anyja, az anyjának az anyja, az anyjának az anyjának az anyja és az összes anya a világon.
Szóval néhány x-en túl, több tucat osztálykirándulással a hátam mögött üzenem: köszi, anyu, a vécépapírt!
