súr enikő
Fotó: Gyulai Hírlap
Elegem van a koronavírusból! – fakad ki Zéti, miután a kukában landol a banánja, amit az apai utasítás ellenére koszos kézzel próbált megenni. Óvodásként nem sokat ért abból, ami körülötte folyik, a pandémiából, a veszélyhelyzetből, a karanténból meg a kontaktuskutatásból, csak azt tudja, hogy folyton fertőtlenítenie kell a kezét, és nem szabad olyan helyre mennie, ahol sok ember van egyszerre.
Igazából nem csak neki, mindenkinek elege van. Azoknak is, akik nem félnek, és azoknak is, akik rettegnek. Fárasztó a gyanakvás, hogy nem tudhatod, aki köhintett egyet a boltban, az csak szimplán allergiás, vagy vírushordozó. Zavaró, hogy szinte a nullára redukálódtak az emberi érintkezések, nem köszöntheted puszival vagy kézfogással a barátokat. Ijesztő, hogy egyik napról a másikra vállalkozások mehetnek tönkre. És félelmetes, hogy hipp-hopp elveszítheted a nagymamádat, a nagypapádat vagy a szüleidet, ahogy mostanában mondani szokás: a veszélyeztetett korosztályba tartozókat.
Néhány hónappal ezelőtt még senki nem gondolta volna, hogy egy vírus így felforgatja az életünket, rég volt már, amikor ilyen méretű járvány sújtotta az emberiséget. Pedig időről időre újabb és újabb kór üti fel a fejét a világban, néhány évszázaddal ezelőtt leginkább a kolera vagy a fekete halál pusztított a világban. A járványok az irodalmat is megihlették, Tacitustól Petrarcáig számos szerzőnél találni utalásokat ezekre.
Reméljük, a koronavírus úgy tűnik el, ahogy a pestis Daniel Defoe 1722-es regényében: „néhány napon belül mindenki gyógyulóban volt; egész családok, amelyeket levert lábáról a pestis, és ahol már papot hívtak, hogy imádkozzék velük, mert minden órában várták a halált, most erőre kaptak, felgyógyultak, és egyetlenegy sem pusztult el közülük”.
