Bimbó Lajos
Fotó: Gyulai Hírlap
Az elmúlt héten két megdöbbentő hír érkezett a profi ökölvívás sűrűjéből. A sportág két fiatal harcosát veszítette el rövid idő alatt. Olvasva a sorokat magam is a történtek hatása alá kerültem, ám mélyen legbelül megszólalt egy hang.
Maxim Dadashev és Hugo Santilla ugyanis ízig-vérig harcos volt, aki szeretett sportágának élt. Mindketten egy sokmenetes csata után távoztak az égi ringekbe. A gyász mellett azonban talán örülnünk kellene. Az általam az egyik legnagyobbra tartott edző azt mondta nekem: az a véleménye, ha még egyszer születnének ezek a fiúk, akkor is ezt az utat járnák.
Nincs férfiasabb dolog annál, mint legyőzve saját testedet, korlátaidat átlépve, félelmeiddel leszámolva besétálsz egy kötélnégyszögbe, ahol szembenézel egy ismeretlen emberrel. Megvívjátok azt az ősi csatát, amelyet már sok ezer éve vívnak. Amikor a két kesztyű összeér, kézjegyeddel látod el azt az íratlan szerződést, amelyben benne van a sérülés vagy akár a halál lehetősége is. A mérkőzés kezdetét jelző gongszó pillanatától kezdve te már nem hétköznapi ember vagy, hanem harcos. Legyen szó amatőr bunyóról, olimpiai döntőről vagy egy profi bokszmérkőzésről. Vállalod a kudarcot, a felszakadó szemhéjat vagy akár a legrosszabbat is.
Maxim Dadashev és Hugo Santilla megvívta élete nagy csatáját, ám a szervezők és a felelős személyek gondatlanságának következményeképpen későn kerültek orvosi kézbe, amely az életükbe került. A két fiatal sportoló azonban nem lehet szomorú, hiszen ők most már egy külön királyi kasztot képviselnek, azokat, akik „csizmában halnak meg”.
